A második világháborúban Dániába került a marosvásárhelyi „Csaba királyfi” hadapródiskola egy csoportja, amelynek sorsa felől az interneten érdeklődik néhány leszármazott. Egyáltalán mivégre tartózkodott egy magyar hadapródiskola Dániában? – teszi fel a kérdést egy hajdani növendék fia Amerikából. A válasz a dán archívumokban található. Olvassa alább az iskola drámai történetét:

Søren Peder Sørensen (2008)

“A második világháborúban, 1944 végén, a magyar hadapródok egy csoportja elhagyta iskoláját, majd lóháton vagy vonattal utazva Magyarországról a dániai Præstø-be került. Az egyik növendék az apám volt. Minderről annyit tudok csupán, amit a naplójában leírt; ezt az apám halála után találtam meg. Most azt probálom megérteni: mi vette őt arra, hogy a bajtársaival együtt elhagyja hazáját és Dániába utazzon? Tud-e valaki bármit is minderről?”

Stephen Toldy kérdi mindezt egy “Armchair and HistoryNet” címü internetes honlapon közzétett felhivásban. Családjával az Egyesült Államokbeli Colorado Springs-ben lakik, és mindkét szülője magyar származású. Az édesapja neve Stephen Julius Toldy (Toldy István Gyula), aki Benén született 1926-ban (ma: Benya, Ukrajna).

Stephen Toldy arról számol be, hogy az édesapja naplója szerint a fiatal hadapródok kapcsolatban álltak a dán ellenállási mozgalommal, és hogy a németek kapitulációja után, 1945 májusában a dán kormány vendégekként kezelte őket. Hogyan lehetséges, hogy ilyen megkülönböztetésben részesültek? Miért nem küldték őket fogolytáborba Németországba vagy a Szovjetunióba, mint a többieket? kérdi Stephen Toldy.

Stephen Toldy kérdésére bejelentkezik Zsákai Marietta budapesti olvasó, aki az “Armchair and HistoryNet” honlapon a következőket írja:

“Dániában születtem, Næstved / Gavnø-n. A nagyapám, szüleim, kistestvérem, nagynéném és nagybátyám, mindannyian Dániába éltek két éven keresztül. Jómagam hat hónapos voltam, amikor elhagytuk Dániát. Később azt mesélték, hogy a dán vöröskereszt segített bennünket …”

 

Stephen Toldy két megválaszolatlan kérdést tesz fel: Miért hagyták el a hadapródok a hazájukat és utaztak Dàniába? Valamint hogyan lehetséges, hogy a dán kormány vendégei lettek, ahelyett, hogy fogolytáborba kerültek volna?

A válaszok a dán levéltárak mélyén rejtőznek. Eddig egyetlen dán történész sem foglalkozott a magyar hadapródiskola sorsával.

Menekülés nyugat felé
A hadapródiskola székhelye Marosvásárhelyen volt. A város, mely akkor Magyarország délkeleti részén fekült, ma Romániában található: a neve Tîrgu Mureş.

1944-ben a Csaba királyfi hadapródiskola egy előkelő magyar katonai oktatási intézmény volt, ahol többnyire a tehetősebb társadalmi rétegbe tartozó ifjak részesültek tiszti kiképzésben.

De a város (és vele az iskola) veszélyesen közel feküdt Magyarország keleti határához. Ebből komoly gondok adódtak, amikor a szovjet-orosz haderő 1944 kora őszén az országhatárt átlépve megtámadta Magyarországot. A hadapródiskolát kitelepítették és a közeledő front szomszédságából átköltöztették Magyarország biztonságosabb, nyugati részére.

Magyarország a második világháborúban a hitleri Németország szövetségese volt. De a hadi szerencse fordultával 1944 tavaszán véget ért a szövetség is. Hitler megszállta Magyarországot és 1944 őszén egy marionettkormányt állított fel, a Nyilas-kormányt, ezáltal teljes ellenőrzése alá kerítve az országot.

Néhány hét leforgása alatt a vörös hadsereg lerohanta Magyarországot. A hadapródiskola hamarosan már a nyugati országrészen sem volt többé biztonságban, ezért 1944 decemberében a németek úgy döntöttek, hogy a hadapródokat Németországba szállítják, azzal az állítólagos szándékkal, hogy ott a növendékek nyugodt körülmények között folytathassák a kiképzést. Valójában azonban a német harci gépezetbe szándékozták beolvasztani őket, mivel a frontokon dúló kemény harcokhoz egyre nőtt az utánpótlási szükséglet. Röviddel 1944 karácsonya előtt a növendékeket bevagonírozták és Brombergbe szállították (ma: Bydgosc, Lengyelország), ahol a német Felderítő- és Huszáriskola fennhatósága alá kerültek.

Zsákai Marietta soraiból arra következtethetünk, hogy a kitelepítés igencsak rendhagyó lehetett, mert a növendékek csoportjával együtt utaztak a Marietta nagyszülei, szülei és egyéb családtagjai is.

A dán hatóságok háború utáni feljegyzései szerint a hadapródiskolás csoport mintegy 140 személyből állt. Ezeknek alig a fele (45-50 személy) volt hadapród, míg a többiek tisztek, akadémikusok vagy családtagok, közöttük 19 nő és gyermek, valamint legénységi állományú katonák voltak.

Nyomukban az oroszokkal
Röviddel az akkori Németországhoz tartozó Brombergbe való megérkezésük után Szilágyi Dezső őrnagy, az iskola vezetője, beláthatta, hogy a németek miben sántikáltak. A németek katonai büntetőtörvény alá helyezték a magyar növendékeket, s ennek értelmében egy német parancs megszegéséért vagy szökési kisérletért halálbüntetés járt.

1945 január 20.-án, amikor a városban már hallható volt a közeledő ororsz haderő okozta robbanások zaja, a németek kiadták a parancsot, hogy a hadapródokat a frontra küldik. Szilágyi őrnagy határozottan tiltakozott, arra hivatkozva, hogy a hadapródok nem voltak még megfelelően felkészülve a harci bevetésre.

A hadiparacs megtagadásával kiéleződött a viszony Szilágyi őrnagy és a németek között. A feszültségek ezentúl végig kisérték a csoportot az út hátralevő részén. A németekkel való rossz viszony később meghatározó jelentőségű lett a csoport dániai sorsára vonatkozóan.

A magyaroknak végül el kellett hagyniuk Bromberget. A növendékek és a legénység egy része valamint a tisztek lóháton tették meg az utat, míg a családtagok és a legénység másik része lovaskocsikon. Így haladtak előre, nyílegyenesen nyugati irányba, el az orosz front elől. Látszólag fellélegezhettek. De az oroszok továbbra is mindegyre csak közeledtek, és a iskola állandóan ki volt téve a veszélynek, hogy bekeríti az orosz tüzérség. A németek mit sem tettek annak érdekében, hogy segítsenek rajtuk.

“Útközben (Brombergből Münster felé) a csoport több német parancsot megtagadott. Háromszor történt meg az, hogy a németek Himmler parancsára el akarták venni a lovakat és a kerékpárokat, de minden egyes alkalommal sikerült a parancsot elhárítani.” írja Szilágyi őrnagy a háború után.

Zsákai Marietta, aki ekkor még nem élt, így ír a család brombergi továbbindulásáról:

“A családom Magyarországról vontattal érkezett Brombergbe. A bombázások miatt onnan tovább lovakkal utaztak, csak a gyerekek és nők ültek szekérre. Esetleges bombatámadás elkerülése végett – és mivel az orosz tankok csupán néhány kilométer távolságban állomásoztak -, végig erdei utakon haladtak. A németek el akarták venni a lovakat és a hadapródokat bevetették volna az orosz tankok ellen. Mindenki azon igyekezett, hogy átérjen az Elbe másik partjára.”

A csoport február 20.-26. között kb. 900 kilométert tett meg így, ebbôl 200-250 kilométert minusz 15-20 fokos hidegben és hóban.

Újabb gondok 
1945 február végén a magyar hadapródiskola az észak-németországi Münsterbe érkezett. Itt kipihenték a kemény menet fáradalmait, miközben az iskola vezetősége megbeszéléseket folytatott a német katonai hatóságokkal, hogy mitévők legyenek, hogyan tovább. A válasz két nap múltán meg is érkezett. A csoportot bevagonirozták és északi irányba szállították. Hamburg érintésével a német-dán határhoz érkeztek, onnan Fredericia, Nyborg és Korsør érintésével végül Næstved-be kerültek. 

“Naestvedbe egész délelőtt a pályaudvaron várakoztak. A városban a kirakatokban csokoládé, sütemény, az utcákon nyugodt, jól öltözött emberek. Békebeli állapot”, írja Vécsey László naplójegyzetek alapján.

Næstvedben a hadapródiskolát leválasztották a német Felderítő- és Huszáriskoláról. Ezután a csoportot Præstø-re (ejtsd: presztő) helyezték át, ahol az emberek, állatok és szekerek a nysø-i (ejtsd: nüsző) uradalomnál lettek elszállásolva.

Hamarosan megjelent egy német kiképzési tiszt öt egyéb tiszt társaságában, hogy átvegye a magyar hadapródok kiképzésének irányítását. Ekkor ismét kitört a botrány. Szilágyi Dezső őrnagy energikusan ellenszegült a német előírásoknak annak érdekében, hogy meggátolja a növendékek frontra hurcolását.

“Az iskola vezetősége hülyeségeket csinált, a nyelvi nehézségek mindezt csak nehezítették”,
írja Szilágyi őrnagy egy jelentésben, amelyben a német tiszteket kémeknek nevezi.

A bizalmatlanság kölcsönös volt. A német kiképző tisztek annyira nem érezték magukat biztonságban a magyaroktól, hogy esténként a szobáikba begyűjtötték a gyakorlatozáshoz használt fegyvereket és elbarikádolták magukat.

A feszültségek híre eljutott a dán ellenállási mozgalom titkosszolgálatához is. A stockholmi bázisú központi bizottságnak küldött jelentésében egy dán ügynök 1945 áprilisában megjegyzi, hogy“hangoskodó német tisztek a minap Szilágyi őrnaggyal vitáztak. A vita vad veszekedésbe torkollt, amelyet az egész szállodában lehetett hallani.”

A német parancsnokok azt követelték, hogy a hadapródok légvédelmi gödröket ássanak Prøstø környékén. Parancsot kaptak, hogy a Gestapo embereivel együtt szövetséges repűlősök által ledobott fegyvereket és ammuniciót gyűjtsenek be. Éjszakánként dán ellenállók után kellett nyomozniuk.

Szilágyi őrnagy ellenkezése annyira kategorikus volt, hogy a német felettesei szabotázsnak tekintették. Ennek ellenére sikerült elhárítani még egy utolsó kisérletet, hogy a hadapródokat elvigyék Berlin védelmére. De a németek annyira megunták a magyarok makacs ellenállását, hogy visszaküldték őket a Næstved-hez tartozó Gavnø szigetére, ahol hadifogolytábori internálásnak megfelelô körülmények között tarthatták őket szem előtt.

Titkos hálózat
Amikor Stephen Toldy azt kérdezi: miként lehetséges, hogy a magyar hadapródok a német kapituláció után megkülönböztető bánásmódban részesültek, és a dán kormány vendégeiként kezelték őket, a válasz többbek között Szilágyi őrnagy a német parancsokkal szembeni makacs ellenállásának köszönhető.

Ezt megerősíti az a tény, hogy Szilágyi őrnagy ezekben a hetekben személyes összeköttetésbe lépett a dán ellenállási mozgalommal, előbb Præstø-n, majd Næstved-ben. Biztosította a dánokat a magyar hadapródok náciellenes álláspontjáról, hozzátéve, hogy ő és a növendékek magukat vendégeknek tekintik Dániában, és ha összetűzésre kerülne sor, a dánok oldalán fognak harcolni a németek ellen.

A német kapitulációt megelőző hetekben Szilágyi őrnagy és társai egy titkos hálózatot építettek ki, amelynek keretében összeköttetésben álltak a dán ellenállókkal és a Sjælland északi részén fekvő Høvelte-i táborban állomásozó magyar tisztekkel, akik a dán ellenállási mozgalom legfelső vezetőségével működtek együtt.

Amikor az angolok 1945. május 4.-ét követően átvették Dánia irányítását, mindenkinek, aki a német megszálló hatalom része volt, köteles volt elhagyni Dániát. Ez a 12.000 fős magyar haderőre is vonatkozott. De a dán ellenállási mozgalommal való aktiv együttműködésnek köszönhetően a brit katonai hatóságok engedélyezték, hogy a magyar hadapródiskola átmenetileg Dániában maradhatott.

Dr. Miklós Endre volt hadapród szerint több oka is volt annak, hogy a magyarok Dániában maradhattak. Amint írja, a dánoknak szükségük is volt rájuk, mert a németek által Næstved-ben hátrahagyott kb. 400 lovat ápolni kellett. Ehhez jött a kb. 100 magyar ló ápolásának feladata.

„Mindez hadizsákmány lett. A lovakat gondozni, etetni, itatni, sőt „lelovagolni” is kellett. Így ott voltunk mi az aksokkal s néhány legénységi állományúval s ezt velünk végeztették el, hiszen mi erre ki voltunk képezne. Egy hónapig tartott ez, azután vett át minket a Vöröskereszt.”

Civil részről is akadt példa segítségre. A levéltárak őriznek egy levelezést, amelyben a præstø-i lelkész, Sv. Augustin Hansen, arra kéri a Külügyminisztériumot, hogy a hadapródokat ne küldjék vissza Magyarországra: “magukon kivül vannak a félelemtől és kétségbeeséstől, hogy a jelenlegi helyzetben, mielőtt a békekötés és határhúzás megtörtént volna, hazatérni kényszerülnének a hazájukban uralkodó viszontagságos körülmények közé”, írja 1945. augusztus 30.-án keltezett levelében.

A tárgyalások eredménye az lett, hogy a hadapródiskola tartózkodási és munkavállalási engedélyt kapott Dániában. Az első hetekben Næstved önkormányzata gondoskodott róluk, szállást és élelmezést biztosítva a számukra. Később, 1945 nyarán, a Dán Vöröskereszt vette át a feladatot. Ekkor már többüknek sikerült munkába állni a Næstved környéki gazdáknál.

Nincs visszaút
A Csaba királyfi hadapódiskola csoportja nem tért soha vissza Marosvásárhelyre. A háború végeztével a város és környéke Románia részévé vált, és ezzel több növendék előtt bezárult a hazaút lehetősége. A következő évek során a növendékek szétszéledtek a nagyvilágban.

Néhányan Kanadába, Svájcba, Németországba vagy Franciaországba emigráltak, míg mások, így Stephen Toldy szülei, az amerikai egyesült államokbeli Colorado Springs-be vándoroltak ki. Tucatnyian Dániában maradtak, dán feleséget választottak és családot alapítottak.

Egy ideig Dániában maradt Szilágyi Dezső őrnagy is, kinek idővel számos dán barátja lett. 1950 körül a new jersey állambeli Princetonba települt, ahol évekig a Meadow Farm House lovasedzőjeként tevékenykedett és jelentôs eredményeket ért el. Ma, évtizedekkel a 1983. október 18.-án New Brunswikban bekövetkezett halála után, az amerikai lovassport egyik úttörőjeként tartják számon.

A növendékek többsége hazatért Magyarországra, amikor erre 1946 őszén végre lehetőség adódott. Az elsők 1946 október 24.-én hagyták el Dániát. A második csoportot november 13.-án autóbuszokkal Bécsbe szállították, ahonnan nov 19.-én vonattal utaztak tovább Magyarországra. Közöttük volt Zsákai Marietta és családja.

“Hat hónapos voltam, amikor elhagytuk Dániát, de egész életemet végigkísérte, akár egy büntetés, hogy nyugati országban születtem. Dehát mindez ma már a múlté”, zárja sorait Marietta, aki ma 62 éves és tanárként dolgozik Budapesten.

Dániában hamarosan feledésbe merült az erdélyi hadapródok története. A csoport tagjai és családtagjai viszont sosem felejtették el a Dániában tapasztaltakat. Kivételes, meghatározó jelentőségű esemény maradt életük hátralevő részére és a következő generáció számára egyaránt – beleértve a Colorado Springs-beli Stephen Toldyt és a budapesti Zsákai Mariettát.

“Múlt nélkül nincs jövő”, írja Zsákai Marietta. A történelem ismerete nélkül a jövőhöz viszonyulni nem lehet.