Fegyvertelenül Dániában – Honismeret 2007/5

Magyar katonák sorsa a II. világháború utolsó szakaszában

I.

A II. világháború utolsó heteiben mintegy 12.000 magyar katona érkezett Dániába, akiket a németek háborús szolgálatra kényszerítettek. Civilek is voltak velük, nők és gyermekek. Miért jöttek? Kik voltak ők? Mit akartak? Ezek a kérdések azóta megválaszolatlanul maradtak. Søren Peder Sørensen „A magyar katonák. Egy elfelejtett tragédia Dánia német megszállása idejéből a II. világháborúban” című könyve Dánia német megszállásának egy ismeretlen oldalát világítja meg. A könyv megkapó történetet mesél el olyan emberekről, akiket akaratuk ellenére sodortak bele egy háborúba, amely nem az övék volt. Olvashatunk benne a sajátos dán-magyar barátságról, amely a háborút követő Európát elválasztó vasfüggönyön keresztül is hatni tudott. A könyv időhorizontja fél évszázadot fog át, 1944-től az 1989-et követő évekig, amikor a kommunizmus összeomlott Magyarországon. Az alábbiakban a szerző hozzájárulásával részleteket közlünk az eddig csak dán, illetve német nyelven hozzáférhető kötetből Erdész Tamás és Kováts Dániel fordításában. Köszönjük dr. Kazinczy Ferencnek a fordítás ellenőrzését. (A Szerk.)

A magyar katonák útja Dániába

A 93. kiképző ezredet 1944 őszén Vittay Béla ezredes parancsnoksága alatt Sárbogárdon állították fel, december elején azonban onnan új állomáshelyre, a Pozsonytól 50 km-re keletre fekvő Magyardiószegre vezényelték. 1945. január elején az erőket Breslauba (ma: Wroclaw) irányították, de az előrenyomuló orosz erők miatt az ezred pár nap múlva a továbbutazásra kapott parancsot; Berlinen és Hamburgon keresztül vasúton mentek Dániába, ahova 1945. január 26-án érkeztek meg.[1] Egy másik egységet, a 4. híradós zászlóalj katonáit Pécsről szállították vonaton egy számukra ismeretlen táborba, a dániai Oksbølba.[2] 1945. január 23-án hagyták el Sopront, és a Bécs, Lipcse, Hamburg útvonalon futottak be Dániába január 28-án. A másik nagy kiképző ezred, a 91. február 4-én hagyta el Magyarországot, és egy keletebbre húzódó útvonalat követett Dél-Német­országon, Nürnbergen, Frankfurton keresztül Hamburgba, és 1945. február 9-én érkeztek Dániába. A Dániába irányítás oka azt volt, hogy a szovjet-orosz hadsereg előrenyomult a keleti fronton. A német Wehrmacht Dániában felkészült a magyar csapatok fogadására. A terv az volt hogy a magyar ezredet a koppenhágai német parancsnokság (Höheres Kommando, Kopenhagen) alá rendelik, de először a német kiképzőtáborba, Oksbølbe kellett volna menniük.

Dániáról a magyarok nem sokat tudtak. A földrajzi leírásokból kitűnik, hogy sokan nem tudták Dániát Európa térképén elhelyezni. A 4. híradós zászlóaljban Muzikár Sándor századparancsnok szívesen megosztotta az iskolában szerzett tudását az újoncokkal. Az ő egyik régi tanára ugyanis az I. világháborúban hadifogoly volt Dániában,[3] és elmesélte tanítványainak hogy a dánok milyen rendesek, nyugodtan rájuk lehet bízni a csomagokat, illetéktelenül senki sem nyúl hozzájuk.

Rögtön az érkezés után viszont a német parancsnokok figyelmeztették a magyarokat, ne próbáljanak meg kapcsolatot létesíteni a dánokkal, mert esetleg ellenállók, s meg tudják keseríteni életüket. A 90. ezred 2. zászlóaljának egyik katonája, Lenkei Ottó így emlékezett: „Többször voltam Esbjergben mint tolmács. Mivel nem voltunk itt ismerősök, megkértünk egy dánt, hogy igazítson minket útba. Egy német tiszt, aki ezt látta, odajött, figyelmeztetett minket, hogy ne forduljunk a dánokhoz, mert szabotőrök lehetnek közöttük.”[4] A magyarok maguk is megtapasztalhatták az egyik országrészből a másikba való gyakori költöztetésük során, hogy sok szabotázs történt, de ez nem gyakorolt rájuk nagyobb hatást. Inkább arra figyeltek fel, hogy a házak épségben álltak, a boltok tele árukkal, a dánok jól öltözöttek és egészségesek. Ez a látvány lényegesen különbözött attól, ahonnan jöttek. Bár olykor robbanások hallatszottak innen-onnan, az nem változtatott semmit azon a benyomáson, hogy biztonságban vannak a háború felől. Csak később tapasztalták, hogy e biztonságérzet tévedésen alapult. Csákány Zoltán, a 4. híradó zászlóalj katonája sokszor papírra vetette gondolatait az országról, ahova került. Többször leírta a naplójában, hogy ha el is hurcolták otthonából, a helyzethez képest szerencsés volt. A naplójában fáradhatatlanul kitér a sok új dolog leírására. Megállapította, hogy a dánok jómódban élnek, házaikban mindenféle modern felszerelés található: fürdőszoba, telefon, rádió. 1945. március 3-án, szombaton így írt a Skjern mellett fekvő Borris faluról: „Nem tudom összehasonlítani olyan faluval, amit ismerek. A házak nyerstéglából vannak építve, a falu egy mesevároshoz hasonlítható, habár csak 80-100 ház, három bolt, egy szálloda és több más üzlet van itt. Bárcsak nekünk is ilyen falvaink lennének otthon! A parasztok itt kint élnek a határban, mint Amerikában.”

Barna uniformisban, fegyvertelenül

A magyarok ezekben a hetekben, 1945 tavaszán szüntelenül úton voltak az ország különböző részei között, sokan többször is átélték az Storebælten való átkelés látványát. A későbbi miniszterelnök, Jens Otto Krag látta őket egy Fynről Sjællandra való átvonulásuk során. Ő sem tekintette a magyarokat megszállóknak a szó hagyományos jelentésében. Emlékiratában azt írta: „A Storebælten másnap hajóztunk el egy ellenkező irányba tartó komp mellett, amely tele volt magyar katonával, fegyvertelenül, barna katonai uniformisban, takaróval a vállukon. Nem tudtunk velük kommunikálni, de fogadni mernék hogy ők sem szerették a németeket”.[5] Nagyon jellemző volt a khakiszínű egyenruha és a vállon átvetett takaró. Ehhez jött a félrecsapott sapka, amely elöl magas volt, hajtókával ellátva, két gombbal megerősítve. Az altisztek és a közlegények hosszú khaki nadrágot hordtak rövid szárú bakanccsal, vagy pedig bőr bokavédővel kiegészített erős cipőt. A képeken látszik, hogy a tisztek − legalább is néhányuk − lovaglónadrágot hordott, fekete lovaglócsizmát, valamint fekete kesztyűt. A rangjelzésüket az uniformis gallérján viselték, a tisztek a kabátjuk ujján is, meg elöl a sapkájukon. A magyar egységek lényegesen különböztek a németek szolgálatában álló többi idegen csapatoktól, mert a nemzeti hadsereghez tartoztak. Saját egyenruhában, saját parancsnokaik alatt szolgáltak, habár egy német hadosztály részét alkották. Dániában a német 325. tüzérhadosztály (Észak-Jylland), a 328. tüzérhadosztály (Sjælland), a 160. tüzérhadosztály (Dél-Jylland) és a 166. tüzérhadosztály (Közép- és Nyugat-Jylland) alá osztották be őket. Ezen kívül volt magyar zászlóalj Thyben és egy tüzéregység Lemvigben az 599. orosz brigád alatt, amely egy kaukázusi ezred grúziai, észak-kaukázusi és az Azerbajdzsán Szovjet Köztársaságból toborzott egységeiből állt.[6]

Ha összesítjük a dániai magyar haderőről rendelkezésünkre álló információkat, akkor 1945 tavaszán az alábbi egységeket találjuk: három ezred, 12 zászlóalj, 41 század, valamint két tüzérosztály 4 üteggel. Ebből le lehet vonni a következtetést, hogy az összes létszám 12 és 15 ezer között mozoghatott, közülük kb. tízezrem Jütlandon, ötezren pedig a szigeteken helyezkedtek el. Az egységek helyének közelebbi vizsgálatakor kiderül, hogy a magyarok állomásoztatása csaknem országos kiterjedésű volt. Magyar egységek az ország 14 megyéje közül 12-ben tartózkodtak, és az ország 271 községe közül több mint ötvenben megjelentek. De nem egy időben. Tipikusnak mondható, hogy a katonákat ide-oda költöztették mind egy-egy körzeten belül, mind pedig az országrészek között.

„Lassan világossá válik számomra, hogy sorsunk az örökös vándorlás”, írta leverten naplójába Csákány Zoltán a 4. híradós zászlóaljtól Herningben február 6-án, amikor megtudta, hogy tovább kell utazniuk. Nem volt szokatlan, hogy az egységek csupán néhány napot töltöttek egy helyen, azután továbbküldték őket. A 93. kiképző ezred 6. zászlóalja maradt leghosszabb ideig egy helyen, mert február 2-től május 18-ig megszakítás nélkül a høveltei táborban, Észak-Sjællandon táboroztak. Ez az állandó költöztetés különösen Sjællandon volt jellemző, ahová 1945 januárjában a 93. ezred több egysége érkezett. Az első hetekben többek között Næstved és Vordingborg helységekben tartózkodtak, mielőtt továbbküldték volna őket a Roskildetől nyugatra fekvő Hvalsø-területre és Odsherredre. Onnan az egységeket pár hét múlva Sorø megye szélére vitték, ahol a németek kapitulálásáig maradtak. Egy zászlóaljat Sjællandról Fynre küldtek, ahonnan két századot Bornholm szigetére vezényeltek tovább. Jyllandon a legnagyobb költöztetés a háború utolsó heteiben következett be, amikor a németek megparancsolták több magyar egységnek, hogy a jyllandi partról menjenek a dél-jyllandi Agerskov környékére, ahol a magyaroknak segíteniük kellett a német védelmi vonal, a Krimhild-állás megerősítésében, amely Haderslevtől Ribeig húzódott. Ezek a költöztetések erősen kihatottak a dánoknak róluk alkotott képére. Voltak országrészek, ahol a nép soha nem tapasztalta, hogy ott magyarok laktak, máshol viszont még a sokszor rövid tartózkodás ellenére is kapcsolatok alakultak ki, amelyek később barátságokhoz vezettek.[7]

A magyar egységek egyik jellemzője az volt, hogy többféle korosztály képviselői alkották. A legénység nagyobb része 20 év körüli férfi volt, de voltak középkorú idősebbek meg fiatalabb gyerekek is. A német hadseregben akadtak „katonagyerekek”, gyakran láttak kiskatonákat nagyra méretezett uniformisban. A magyar hadseregben megvolt a saját tragikus történetük. 1938 óta ugyanis a magyar törvény szerint minden 12-18 éves fiú kötelezően tagja lett a Levente-mozgalomnak. Ebben a szervezetben katonai kiképzést kaptak hetente négy órán keresztül. A nyilasok hatalomátvételekor, 1944 októberében a leventéket katonai parancsnokság alá helyezték, gyerekek tízezreit választottak el szüleiktől halálbüntetéssel fenyegetve a szökevényeket, majd Németországba vitték őket 1944/45 telén.[8] Kovács Mihály katolikus pap, akit a püspöke − hogy együtt maradjon ezekkel a szerencsétlen gyerekekkel − Észak-Németországba küldött 1945 telén, könyvében mesél a vonat mellett álló, síró szülőkről. Volt példa arra, hogy megpróbálták megállítani a vonatot, hogy visszaszerezzék gyermeküket.[9] A német barakktáborokban, ahova az ijedt gyerekek gyakran felnőttek felügyelete nélkül kerültek, éhségtől és betegségektől szenvedtek. Legrosszabban azok a gyermekek jártak, akiket SS-parancsnokság alá osztottak be Németországban, és háborúba küldték őket. Kötelező tetoválást kaptak, ami a háború után SS-önkéntesként bélyegezte meg őket.

Kovács Mihály szerint a 30.000 frontra kényszerített fiúból egy-két ezer kerülhetett Dániába. Ez a szám azonban valószínűleg alacsonyabb volt, inkább úgy 500 körül. Tudjuk, hogy a Lemvigtől délre a Rom-repülőtéren a katonai barakktáborban tartózkodott egy olyan egység, amely csupa gyerek-katonából állt. Ott párszázan voltak együtt,[10] és ezek a gyerekek egy felnőtt elöljáró, Szendrődy István  vezetése alatt álltak. Vangban és a thyi Klitmøllerben kb. száz pécsi fiú volt a 91. zászlóalj 5., 7. és 8. századához kapcsolva Bánhidy József százados parancsnoksága alatt. Máshol a fiúkat szétszórták kisebb csoportokban különböző századokba és szakaszokba. Egyikük Lenkei Ottó volt a 90/II. zászlóaljból, aki megjegyzi, hogy német instruktortól kapott kiképzést, mielőtt századával együtt egy nymindegabi bunkerbe szállították, ahol társaival együtt részt vett a partok őrzésében.[11]

Szinte semmiféle információ nem található ezeknek a gyerekeknek az életkörülményeiről Dániában, de valószínű, hogy jobb sorsuk volt itt, mint Németországban. Elkerülték a harcba küldést, felnőtt honfitársaik kiálltak mellettük, védelmükbe vették őket. A legfiatalabb, akit ismerünk, a 15 éves Slezák Mihály, aki a Rom-repülőtérnél lévő barakktáborban lakott. 1945. április 11-én meghalt, valószínűleg egy aknarobbanáskor. Sírja ma is látható a lemvigi temetőben, de a kő olyan rossz állapotban van, hogy a név szinte olvashatatlan.

A magyarok helyzete, feladatai

Egyszer 1945-ben egy dán hírszerző a vonaton egy fülkében együtt utazott egy magyar és egy német altiszttel. A két altiszt beszélgetése közben hallotta, hogy a német megkérdezte a magyart, hogy mit csinálnak itt Dániában. A magyar azt válaszolta, hogy ő és társai három hónapos kiképzésben vesznek részt, utána a frontra fogják őket küldeni.[12] A német reakciója nem tűnik ki abból a jelentésből, amelyet a hírszerző Stockholmba küldött. A válasz azonban nem meglepő, mert összhangban volt azzal a náci propagandával, amit Magyarországon hirdettek elutazásuk előtt. Azzal, hogy gyorsan kiképzik őket, hogy otthon felvehessék a harcot a szovjet csapatok ellen. Dániai perspektívában viszont ez a másképpen alakult. A magyaroknak a hátországi rendfenntartásban fel kellett volna váltaniuk a németeket, akiket egyre növekvő számban küldtek Európa frontjaira. Világos, hogy a magyarok örülhettek, hogy így alakultak a dolgok, mert nem kellett harcba menniük. Viszont valószínűleg soha sem jutott tudomásukra a németek megváltozott szándéka, továbbra is azt hitték, hogy a végső céljuk a front.

A nyilasoknak már hatalomra jutásuktól kezdve, 1944 októberétől tervük volt a harcra kész seregek kiképzésére. 1944 novemberében Heinrich Himmler SS-vezető és Szálasi Ferenc nemzetvezető megállapodott a magyar hadosztályok kiképzésében és felszerelésében. A megállapodás négy magyar hadosztály szervezését írta elő Kossuth, Klapka, Görgey és Petőfi néven, ezen kívül pedig négy Waffen SS hadosztályt kívántak felállítani. De önálló magyar hadosztályról nem volt szó. A németek Szálasit is becsapták, és a magyar csapatokat saját alakulataikként kezelték. Tulajdonképpen arról volt szó, hogy magyar katonákat ezredekbe rendezve később integrálják a német hadosztályokba. Szálasi még 1945. január 27-én is írt egy tiltakozó levelet Hitlernek erről a bánásmódról, de mindhiába.[13] A magyar újoncok harcra képes csapatokká való kiképzésének tervét végül mégis feladták. 1945. március 30-án a németek elhatározták, hogy a magyarok Németországban való kiképzése a továbbiakban nem lehetséges. Ez azt jelentette, hogy az összes magyar csapatot munkaszolgálatra kellett volna használni. Ezután minden a magyarok kiképzésével és felkészítésével kapcsolatos tevékenységet leállítottak.[14] Ezek a határozatok tükrözik, hogy mi volt a németek terve a magyarokkal Dániában. A magyar ezredeket itt is a német hadosztályok alá rendelték. A német katonai naplóból kiolvashatóan először voltak még tervek a magyar újoncok kiképzésére, ezeket azonban az aktuális célok miatt félretették, mert a magyarokat más feladatokra kellett használni.

Valami hasonló történt Dániában is, de kevésbé egyértelműen, mert ott a németek nem adták fel egészen a magyarok katonai kiképzésének gondolatát. Egyidejűleg azt mutatták az események 1945 tavaszán, hogy a magyar katonákat elsősorban munkaszolgálatra szánták. Világi Zoltán százados szerint a 4. híradós zászlóaljnak a németek kettős feladatot adtak. Kiképzést kellett volna kapniuk, közben pedig őrző feladatokat végezniük. „A haderőt Dániába küldték azzal hogy felváltsák a német megszálló csapatokat, akiket 1945 tavaszán a Berlinhez közeledő frontra küldtek volna”, írta a százados, majd így folytatta: „A Dániába kihelyezett magyar csapatokat részben német vezetés alatt beolvasztották a német hadosztályokba, míg egy másik rész német törzskarok alá tartozott, akiknek a feladata az újoncok (a legtöbb majdnem 50 éves volt már) határidőn belül harcra képes kiképzése volt.”[15]

1944/45 telén a dániai német hadsereg sok csapattestét ki kellett vonni, hogy meggátolják az oroszok áttörését a keleti fronton, illetve megakadályozzák az angol-amerikai áttörést a nyugati fronton 1945 márciusában, áprilisában. Ezek után a kihelyezett magyar katonákat más nemzetbeliekkel rakták össze, orosz, olasz és észt ezredekkel, és velük töltötték ki a lyukakat a védelmi vonalban, ahogy ezt egy sönderjyllandi híradásban megfogalmazták 1945. április 24-én: „A Henne-hadosztály (160. tartalékos tüzérosztály) átadott legalább 2 valószínűleg 3 gyaloghadosztályt és legalább 2 üteget Németországnak. Helyettük magyarok jöttek, valószínűleg egy gyalogsági tüzérezred, az Ölgodban lévő vezérkarral. De a visszamaradt egységeknek is át kellett adniuk a legjobb embereiket, és a lyukakat magyarokkal töltötték ki…”[16] A feladatuk a Jylland nyugati partján fekvő területek őrzéséből állt, valamint a vasútvonalak mentén végzett járőrszolgálatból, például Holbaek és Roskilde, Lyngby és Birkeröd között, valamint az államvasutak Odense-Nyborg és Sorő-Slagelse vonalán.

Más alkalommal a magyarokat mint munkaszolgálatosokat használták, oda küldték őket, ahol „erős kezekre” volt szükség. Lönborg-Vostrupon 400 katonát kirendeltek a határba, hogy egy lezuhant szövetséges repülőgépet kihúzzanak a puha talajból és teherautóra rakják. Vordingborg szélén légvédelmi lövészárkokat kellett ásniuk. Praestönél repülőgépekről ledobott fegyvereket és lőszert szedettek össze velük. A háború utolsó heteiben egy nagyobb csapatot küldtek Dél-Jyllandra a legdélebbre eső német védelmi vonal, a Kreimhildstellung kiépítésére, ami Sönderjyllandot keresztezte. Sjaellandon a 93. ezred 5. zászlóalját Odsherredre küldték egy védelmi erődítmény építéséhez.[17] Más oka is lehetett, hogy a kiképzés ennyire gyenge prioritást kapott. A magyarok véleménye szerint a német instruktorok is húzták, halasztották a kiképzést, hogy ezzel ők is elkerüljék a frontra küldetést.[18] Más esetben azért nem tudták a kiképzést elvégezni, mert hiányzott hozzá a felszerelés, vagy pedig  rossz volt az együttműködés, ami többek közt abban nyilvánult meg, hogy a kiképzők nem mertek a magyarok kezébe fegyvert adni, mert nem bíztak bennük. „Saját szállásuk őrzésén kívül katonai szolgálatra nem osztották be őket, és semmiféle katonai kiképzést nem kaptak,” állapította meg C. G. G. Schöller alezredes, aki az északjyllandi körzetben vezette az ellenállási mozgalmat.

Egy magyar katonai újságban az a vélemény olvasható,[19] hogy a Dániában lévő magyar hadsereg sohasem kapott fontos katonai feladatokat. Vasutakat és hidakat őriztek. Egy-egy alkalommal részt vettek erődítmények építésében, de az is megtörtént, hogy internálták őket. Hogy a németek mennyire nem bíztak a magyarokban, érezhető volt egy konferencián is, amit magas rangú német vezetők tartottak Georg Heinrich Lindemann ezredes[20] vezetésével a kapituláció előtt. Ott határozták el, hogy kiválasztják azokat a csapatokat, amelyek önként megfogadják, hogy a németekkel együtt akarnak harcolni. A többi magyart tartaléknak és munkásnak akarták használni. De bizonyára nem voltak sokan, akik ilyen értelmű nyilatkozatot tettek. Egy a kapituláció előtt Hitler helyettesével, Dönitz admirálissal tartott találkozón Lindemann kijelentette „nem nagyon bízhatunk az orosz és magyar csapatokban, ha harcra kerül a sor.”[21] Hogy a magyarokat a frontra küldik-e, ahogyan a magyar altiszt a vonaton mondta, az erősen foglalkoztatta az egyszerű katonákat.

Ahogyan a dánok látták…

A magyarok katonák voltak ugyan, de nem megszállók, a szó igazi értelmében. Voltak közöttük gyerekek, fiatal fiúk és idősebb férfiak a kopott barna katonai kabátban. Takarójukat vállukon át keresztbe kötve viselték. „Néhány megrakott szekérrel jöttek. A lovak soványak és elhanyagoltak voltak, közülük egy-kettő felbukott a bøeli dombon felfele menet”, emlékezett Tage Flytkjaer, aki boltos volt Vostrupon, s így folytatta: „A katonák nagyon fáradtnak és szerencsétlennek látszottak. Néhányan olyan éhesek voltak, hogy az istállókban és répagórékban élelmet keresgéltek. Részben a művelődési házba, részben az iskola tornatermébe, tanárijába és az iskola konyhájába kvártélyozták be őket. Az utóbbi helyiséget tábori kórháznak vették igénybe.”[22]

Együttérzés, sajnálat és segítőkézség: ezek az első szavak, amelyekkel a legtöbb helyen jellemezhetjük a dánok magatartását azokban az országrészekben, amelyekre rákényszerítették a magyar csapatokat. Ez furcsa talán, hiszen a lakosságnak nem volt könnyű tájékozódni, hogy kik is ezek az emberek, és miért vannak itt. Dánia több éve megszállás alatt állt, a magyarok a megszálló csapatokhoz tartoztak, s ezért eleve nem lehettek népszerűek. A dánok azonban a magyarokat mégsem tekintették igazi megszálló erőnek, hiszen ínségük, nyomorúságuk annyira szemmel látható volt, hogy tenni kellett értük valamit. A Sjælland észak-nyugati részén fekvő Odsherredből hallottunk egy epizódról, ahol egy magyar egység néhány hétig állomásozott. Meghatott mindenkit, amikor a magyarok egy halott gyermeket vittek a temetőbe. Némán nézték őket, és névtelenül segítettek rajtuk többek között ruhával és tojással, de ezt titokban kellett tartani, nem tudhatták, mit gondolnak róluk a szomszédok. „Még ma sem tudom, miért voltak akkor ott a magyarok, és hogy miképpen kellett volna tekinteni őket, barátnak-e vagy ellenségnek, de ők is emberek voltak, ezért kötelességünk volt segíteni”, mesélte Gertrud Jensen hørvei lakos, majd hozzáfűzte: „Tudjuk, hol temették el a gyermeket, de a síron soha nem emeltek fejfát. A magyarok egy nap eltűntek, és többet nem hallottunk róluk.”

Más országrészekben a helyi lakosságnak alkalma volt arra, hogy hosszabb ideig ismerkedjen a magyarokkal. Ez néhány hetet jelentett, és a magyaroknak láthatólag sikerült legyőzni a dánok esetleges kételkedését, húzódozását. Kedvesek voltak, humorosak, a zenélésben. színjátszásban, bűvészkedésben tehetségesek, és ezt szívesen meg is mutatták. Velük akartak a lányok táncolni, ami a német katonáknak nem tetszett,[23] de a magyarok szemét sem kerülték el a dán leányok.[24] ølgodban a sebesült katonák a missziósházban zenével és énekkel lepték meg a házigazdát. Egyik este egy kis zenekart alkottak. A hangszerek: szemétlapát, seprűnyél, fazékfedő, fűrészlap, fésű és tölgyfalevél. „A hazai nótáikat érzelemmel énekelték, és vérző szívvel álmodták magukat vissza a hazai hegyek, völgyek közé otthonaikba, ahol sohasem volt hiány szeretetben”, írta az egyik házigazdájuk Peter Sidsen ølgodban. „Úgy énekeltek, hogy minden háborús érzelem eltűnt belőlük; egy csapat nagy fiúnak látszottak, akik kimutatják sóvárgásaikat. Ez szívünkbe markolt, és elnémított minket.”[25] Tulajdonképpen az elragadtatottság és az idegenek iránt érzett félelem ugyanannak a dolognak a két oldala volt. Ez főleg ott mutatkozott meg, ahol a magyarokat elszállásolták.

A magyar haderő egy részét kaszárnyákban helyezték el, többek között a Jægerspris és a Høvelte táborban Észak-Sjællandon, a næstvedi gárdahuszár kaszárnyában és a nymindegabi táborban. Ritkán kerültek kapcsolatba a dánokkal. Mások elkülönítve éltek barakkokban, például a Rom-repülőtérnél „a magyarok táborában”, a thyi Norsban, valamint az Outrupnál fekvő Rottarp Plantageban. Bornholmon a maguk által épített föld alatti vermekben laktak, amit gyeptéglákkal béleltek ki. De főképp vidéki középületekben és magánházakban helyezték el őket, és épp ezek a szálláshelyek teremtettek a leggyakoribb kapcsolatokat a dánokkal. Kerületi magániskolákban, technikumokban, sportcsarnokokban, művelődési házakban és missziós házakban laktak. Ahol lehetett, a tisztek jobb elhelyezésben részesültek, például albérleti szobákban, hotelekben, kastélyokban. De sok példa volt arra is, hogy a tisztek családjukkal együtt magánházaknál kaptak elhelyezést. A befogadással az érintett községek nagy felelősséget vállaltak magukra; gondoskodniuk kellett szalmáról a sportcsarnokokban, művelődési házakban és missziós házakban. Ezen kívül tonnaszámban volt szükség burgonyára.

A Vostrup kerületben lévő Lønborgban a helyi tanács rövid határidővel egy 550 emberből álló zászlóalj elhelyezésére kapott utasítást. Ez a létszám majdnem annyi volt, mint ahányan a területükön laktak. A község két iskolája, missziós háza és művelődési háza igénybevételén kívül szükség volt a magánházakban való elhelyezésre is. A helyi tanács rábízta ezt a feladatot Anders Bork Hansen plébánosra, aki a magyar segédtiszttel, Világi Zoltánnal együtt indult el e nehéz feladatra a plébános lovas kocsiján. Két egész napig jártak körbe, nehéz volt önkénteseket találni. Az embereknek nemigen volt kedvük segíteni. A magyar segédtiszt észrevétele szerint sem a plébános, sem pedig a lakosság nem volt igazán kibékülve a helyzettel. „Az első napon megfigyeltem, hogy jövőbeli házigazdáinkat eléggé megriasztotta a gondolat, hogy katonákat kvártélyozzanak be hozzájuk. Elhatároztam, hogy elmagyarázom a papnak, hogy mi nem szabad akaratunkból vagyunk itt, hanem a németek kényszerítésére. A következő nap éreztem, szavaim megtették hatásukat. Az emberek nem voltak már olyan feszélyezettek és ijedtek.”[26]

Nem mindenki tudott az idegenek iránt érzett félelemtől megszabadulni. Ezt tapasztalta egy fiatal legény, akit édesanyja kért meg, hogy jöjjön haza. Édesanyja, aki a Lønborgban lévő Betania missziós ház gondnoka volt, félt egyedül maradni egy zászlóalj magyar katonával, akiket a tanácsteremben kellett elhelyezni, félelmének azonban − ahogy az később kiderült − nem volt alapja. Fia szerint a katonák példásan viselkedtek. Emlékszik ugyan egy esetre, amikor az egyik katona egy kicsit közvetlenebb volt az édesanyjához, mint kellett volna, de társai közbeléptek és elverték.[27]

Outrupon, Nørre Nebelnél Pohly János tábori pap is átélte a hideg fogadtatást, amikor 1945 februárjában, a faluba érkezése második napján bekvártélyozták egy házaspárhoz a kertes házukba. Szóban nem tudott kommunikálni a házaspárral, de érezte, hogy egyáltalán nem tetszik nekik. Arra gondolt, hogy az ok az lehetett, hogy a szobát egy német tiszt rekvirálta. „Mindent eltűntettek a szobámból” − írta a tábori pap −, csak az üres falak maradtak. De aztán megismertük egymást, és egymás után visszakerültek a dolgok a szobába: a függönyök, a bútorok, a karosszék, az ágy, a szekrény. Idővel jó barátok lettünk. A szobámban tartott istentiszteleteimre is bejöttek.” Tartózkodása alatt készített a házaspárról egy fényképet a házuk előtt Outrupon. Ezt a fényképet mutatta meg nekem, amikor meglátogattam az akkor már nyugdíjas papot Magyarországon 50 évvel később. A házaspárral egész életükben tartották a barátságot.

A mindennapi kapcsolat által a dánok betekintést nyertek a magyarok gondjaiba, akiket elszakítottak otthonuktól, hazájuktól, teljes bizonytalanságban éltek a maguk és családjuk jövőjét illetően. A nyelvi nehézségek ellenére kialakult a kölcsönös megértés. Az egyik házigazda, Peter Stidsen ølgodban azt írta, hogy a magyarok képviselték a megszállás egyik emberi tragédiáját, ami kontrasztként állt a német megszállók magatartásával szemben. „Társaink voltak szenvedésünkben, őket azonban sokkal súlyosabban érintette a háború valósága, mint minket, és mivel életükbe természetes és emberi módon egy kis bepillantást nyertünk, ezt sohasem felejtjük el.”[28]

Támadás egy magyar szállítmány ellen

1945. február 19-én, egy hétfői napon röviddel éjfél előtt egy magyar katonai egységet támadás ért Gødstrup falunál, Herningtől nyugatra. A robbanásban öt magyar meghalt, 29 megsérült a dán mozdonyvezetővel együtt, aki könnyebb sérüléseket szenvedett. Ez a támadás egyébként csupán egy volt a sok közül. Összesen több mint 1500 vasúti szabotázs történt Dániában a II. világháború alatt, ezek közül csak 1945 februárjában 227.[29] Abban különbözött ez az akció a többitől, hogy ez volt az első és egyébként az egyetlen dán támadás magyar katonai szállítmány ellen.[30] Ez sokkhatásként érte a magyar egységeket, akik éppen akkor érkeztek az országba, mert szemük elé tárta, hogy Dániában partizánháború folyik, amiről ugyan tudtak, de nem vették komolyan. Figyelemre méltó az is, hogy a dán ellenállási mozgalom hogyan védte meg ezt az akciót. Ez a védelem kétségeket támasztott a magyaroknak a német hadseregben elfoglalt helyzetével, illetve a nyilasokkal, Szálasival szemben.

A katonai szállítmány aznap délelőtt érkezett a dán határra Padborgnál. A további úton Jyllandon keresztül a Dán Államvasutak mint a 9919. számú különvonatot regisztrálta a 277111. számú rakománnyal, célállomásként pedig a Thyben lévő Hurup szerepelt.[31] A vonat ezen az estén érkezett Herningbe 21.47-kor. Amikor a súlyosan terhelt vonat 41 tehervagonnal és 900-1000 főnyi legénységgel, továbbá lovakkal, járművekkel megindult, a dán szabotőrök készen álltak, és röviddel azután felrobbantották a bombát, hogy a vonat Gødstrupra érkezett, pár kilométerrel Herningtől nyugatra. Az első három vagon sérült meg legjobban. Az elsőt, egy nagy dán tehervagont, részben összenyomott a kisikló mozdony. Ugyanez történt a két következő személyvagonnal, amikor az utánuk lévő tehervagon beléjük nyomódott. Ebben a két kocsiban volt a legtöbb halott és sebesült. A vonat többi része zárt tehervagonból állt, közülük hat vagon kisiklott. A mentés későn indult meg, mivel Herningen nem volt elég mentőautó meg üzemanyag, és mivel a kórházvonatot először Brande-ból kellett elhozni. Ezalatt a helyszínen lévő mentőszemélyzet próbálta kiszabadítani a roncsok közé szorultakat, elszállítani a halottakat. A munka majdnem egész éjszaka tartott, és a vasútvonalat csak a következő nap délutánján nyitották meg 17 órás megszakítás után.

Az akció után az ellenállás készített egy jelentést, amelyben a vonatról így írnak: „katonai transzport délről északra, Hurup felé, német mozdonnyal és kb. 45 teherkocsival. A katonaság legnagyobb részben magyarokból áll (magyar Quislingek, akik a nyilasokhoz tartoznak).”[32] A jelentésben egy orvos nyilatkozatára hivatkoznak, miszerint a sebesültek között, akiket a kórházba szállítottak, három nő és három gyermek volt, az egyik nő súlyosan sérült. Ezenkívül a csapatok parancsnoka, valamint felesége meghalt.[33] Ez nem volt egészen igaz. Palló Károly parancsnok ugyan a halottak között volt, a felesége nem. Négy férfi, illetve egy fiúgyermek halt meg. Honnan tudhatta az ellenállási mozgalom, hogy egy magyar quislingekől álló szállítmányról volt szó, akik a nyilasokhoz tartoznak? Nehéz ezt a kérdést elkerülni, mert megismételték a háború utáni években is. Egy helytörténeti könyvben 42 év múltán (1987-ben) így írnak az említett szabotázsról: „Itt egy katonai szerelvény haladt német mozdonnyal és kb. 45 vagonnal a thyi Hurup felé. A csapat legnagyobbrészt magyar önkéntesekből állt, akik a nyilas-szervezethez tartoztak, ami egy a Frikorps Danmarkhoz hasonló náci harci egység volt.”[34] Míg az 1945-ben készült jelentés a magyarokat „nyilasokhoz tartozó quislingek”-nek tartotta, a mostani szerint magyar önkéntesei egy náci harci egységnek, s a „nyilas-szervezet”-hez tartoztak.[35]

A magyarok Dániában való tartózkodásával kapcsolatban sehol másutt nem hallunk ilyen súlyos ítéletet a magyarok önkéntességéről, mint itt. Az eredeti forrás az ellenállás jelentése, amely nem árulja el, hogy honnan tudja ezt. Mindent egybevetve a titkolózás volt a probléma, mert akik végrehajtották a szabotázst, nem álltak nyilvánosan elő, hogy beszéljenek erről. Ez könnyen szárnyakat adott a szóbeszédnek. Köztudott tény, hogy Magyarország Németország szövetségese volt a II. világháború alatt. Miután a németek megszállták a Szovjetuniót 1941 nyarán, Magyarország egyértelműen német oldalra állt. Nem ennyire tiszta az, hogy hogyan értékeljük a helyzetet, miután Németország megszállta Magyarországot 1944 tavaszán, és a nyilasok hatalomra kerültek 1944 októberében. Lehet e tények alapján a magyar egységeket Dániában „önkéntesek”-nek nevezni? Horthy katonái voltak-e, akik 1944-ben fegyverszünet révén ki akarták magukat vonni a háborúból, vagy pedig a nyilasokhoz tartoztak, akik fanatikusan ragaszkodtak a németek oldalán a harchoz? Ahogy már az előzőekben említettük, a magyar tisztek között Dániában az volt a nézet, hogy nem akarnak benne maradni egy a németek által már elvesztett háborúban.

A „önkéntes” kifejezést általánosan használták a Dániában tartózkodó magyar katonákra mint a német Wehrmacht részlegére. És nemcsak a magyar katonákra; hanem minden más nem-német egységre is, amely a német megszállókhoz tartozott: oroszok, horvátok, románok, lengyelek, észtek és olaszok, akik összesen majdnem 25 százalékát alkották a Dániában tartózkodó német csapatok teljes létszámának 1945 tavaszán. A németek „Freiwillige Verbände”-nek titulálták őket, és ezt a kifejezést használták a dán történészek is.[36] Érthető, hogy a kifejezést mint „önkéntes alakulat” fordították le, de a szó szoros értelmében nem voltak önkéntesek. Sokan közülük mint foglyok választhattak, hogy meghaljanak-e a fogolytáborban, vagy pedig német uniformist húzzanak. De ez nem jelentette azt, hogy szimpatizáltak a német érdekekkel. Harci kedvük nagyon minimális volt, de akkor vagy elfogadták a dolgok állását, vagy meghaltak.

A magyar csapatok egy szürke zónába estek, nem voltak sem hadifoglyok, sem pedig önkéntesek. Egy nemzeti hadsereg katonái, uniformist viseltek. Ehhez jött hozzá, hogy saját tisztjeik voltak, habár ezek német parancsnokság alatt álltak, és német parancsra hozták őket Dániába a katonai kiképzésük megkezdésére. A Waffen SS-hez vagy a Frikorps Danmarkhoz hasonló önkéntes magyar egységek − ahogyan azt a közép-jyllandi szabotőrök értelmezték − nem voltak Dániában. A Dániába érkezett magyarok közül sokan előtte sajátos munkás-zászlóaljhoz tartoztak, akiket behívhattak katonai szolgálatra, de nem kaptak katonai kiképzést. Az 1944 tavaszán így rendelkezési állományba vett, de még be nem hívott férfiak számát Magyarországon 936.000-re becsülik. A behívás először 1944 októberében történt, amikor Szálasi totális mozgósítást rendelt el.

Magyarországon élesen elkülönítették a magyar királyi hadsereget az önkéntes Waffen SS egységeitől. Az önkéntes egységeket eltűrték Horthy Miklós hatalma alatt, de ezek soha sem váltak a magyar királyi hadsereg részévé. A németek 1944 tavaszán, miután elfoglalták az országot, olyan rendelet kiadását kényszerítették ki, amelynek alapján minden magyar férfit, különösen Volksdeutsche-okat, behívhattak katonának a Waffen SS kötelékébe. 1944 őszén, amikor a szovjet hadsereg közelített Magyarország határához, elkezdték ezeknek az új Waffen SS egységeknek a felállítását. Később Németországba vitték őket a magyar királyi hadsereg kiképzés alatt lévő egységeivel együtt.[37]

Dániába csak a magyar honvéd hadsereg egységei érkeztek, és az a katonai szállítmány sem képezett kivételt, amelyet 1945. február 19-én Gødstrupnál felrobbantottak.

„Tengerbe estünk, megfulladunk”

1945 február végén egy éjszaka furcsa dolgot észlelt a dán hírszerzés egyik tudósítója a Thyben fekvő Bedsteden. A jelentésében, amelyet később írt le, felvilágosít arról, hogy 1945. február 27-én magyarok érkeztek nem csupán Bedstedre, hanem Hurupra és a Sydthy-en fekvő Svanekjarrbe is. Feltűnt neki a rendkívül nagy idegesség ebben a csoportban. „Már Németországban annyira megijesztették őket a dánok kegyetlenségéről és a szabotázsokról szóló rémtörténetekkel, hogy a bedstedi érkezéskor, éjszaka, még a német tiszt parancsára sem voltak hajlandóak kiszállni, amíg sötét volt. Reggel jöttek csak elő a vonatból.”[38] A tudósító így folytatja: „Láthatóan nem nyilasok. Legalábbis nincs rajtuk semmiféle kereszt sehol, az egyenruhájukon sem, ami egyébként kicsit barnább, mint a dán. A gallérjukon van egy hajtóka, amely zöld vagy vörös. A tisztek ezen a hajtókán viselik a csillagjaikat.” Ezen kívül megemlítette, hogy a magyarok fegyver nélkül jártak, még kézifegyverük sem volt, nincsenek gépjárműveik. Az érkezéskor éhesek voltak, úgy kutatták át a szemeteseket, hogy abból látni lehetett, hozzá vannak ahhoz szokva. „Minőségben a magyarok az oroszoknak felelnek meg, és mint azok, ők is magukkal hozzák asszonyaikat”, állapította meg a tudósító.

A tudósító észrevételei első kézből adnak érdekes képet a magyarokkal való találkozásról a 91. újoncezred 2. zászlóaljából, és a megállapítás, hogy nem nyilasok voltak, azt is mutatja hogy jó szeme volt; viszont valószínűleg nem volt tisztában, hogy mi történt a zászlóaljjal a Bedstedbe való érkezésükkor. A katonák arról a vonatról jöttek, amelyet Gødstrupnál megtámadtak, ezért minden okuk megvolt, hogy féljenek. 1945. február 19-én a tábori lelkész ezt írta a naplójába: „A 91/II század vonatát felrobbantották 23 órakor Herningnél”. És egy pár nappal később hozzátette, hogy az elhalálozottak között volt egykori tanítványa, Sághy Dezső is a pécsi papi szemináriumból.

A félelem, hogy a szövetségesek egyik repülője megtámadja őket halált hozó terhével, végig kísérte őket. „Ez volt az egyetlen, amitől igazán féltünk. Sajnos az idő tiszta volt, az ég kék, ideális a bombázáshoz”, írta Strasser Tibor, aki hetven sorstársával tartózkodott az első zárt vagonok egyikében, az 5-ös kocsiban. Strasser Tibor csoportja száz pécsi gyermekkatonából, úgynevezett leventéből állt. 1944. november 15-én hívták be őket két csoportban; az egyik a papi szeminárium és egy gimnázium diákjaiból, a másik pedig egy ipari és egy kereskedelmi iskola tanulóiból alakult. Amikor az orosz front közeledett, 1944 novemberének végén, a fiúk indulási parancsot kaptak, felszerelték őket I. világháborús bajonettekkel, egy lőszeres táskával és két kézigránáttal, amihez kaptak egy rövid utasítást: „Fogd meg a nyelét, húzd ki a biztosítékot, számolj háromig és dobd el”. Nyugatra menetelésük közben, 1944. december 14-én kötelezték őket, hogy hűségesküt tegyenek Szálasi Ferencnek. Ugyanakkor katonai törvények alá helyezték, golyó általi halálbüntetéssel fenyegették meg őket, ha szökni merészelnének. Útközben találkoztak a 91/II-es századdal, azokat a fiúkat magukkal vitték az 5., 7. és 8. század 1. és 4. szakaszába osztva be őket. „Elhagyatottaknak éreztük magunkat, de nem volt visszaút. Kemény téli hideg napok után elhagytuk az osztrák határt 1945. január 27-én, és gyalog tett meg az utat Amstettenbe. Innen vonaton folytattuk az utazást Dániába”, meséli Strasser Tibor.[39]

Egy igazi dán hideg téli napon érkeztek meg Dániába, csupán pár fokra melegedett a hőmérséklet, az idő szürke volt, ködös, gyenge széllel. Amikor délután Fredericiába érkeztek, a vonat itt hosszabban várakozott. Mellettük egy szerelvény állt német katonákkal. Harmonikáztak, énekeltek, vidámak voltak. A fiúk integettek a katonáknak, azok meg visszaintegettek. Később elhitették egymással, hogy a támadás, amely néhány óra múlva érte őket, tulajdonképpen a másik vonat, a németek ellen készült. Ebben a hitben éltek a fiúk a következő években is.

A fiúk elcsendesedtek, többen elaludtak, amikor a vonat 21,47-kor, a terv szerint begurult a herningi állomásra. A kocsiban előzőleg vita volt arról, hogy ki aludjon az ajtóhoz legközelebb eső rekeszben. A hidegről és a huzatról vitáztak, végül az örökös panaszkodásból elege lett az egyik papnövendéknek, Sághy Dezsőnek, és felajánlotta, hogy helyet cserél a folyton panaszkodó társával. Amikor a különvonat 23,10-kor, egy óra késéssel elhagyta Herninget, a fiúk aludtak. Strasser Tibor arra ébredt, hogy a vagon átbuckázik a síneken. Valamit hallott megroppanni, miután érezte, hogy zuhan ki a kocsiból. Pánik tört ki. Valaki vizet érzett a kezén, valószínűleg egy összetört kulacsból, és kiabálni kezdett:

− Tengerbe estünk! Megfulladunk!

Mások súlyos égési sebeket kaptak, amikor az ütközéskor nekiestek az izzó kályhának. „Amikor nagy nehezen kiszabadultunk a kocsiból, rögtön kiáltottuk mindenki nevét. Sághy Dezső nevét is kiáltottuk. Többször mondtuk a nevét, de Dezső nem válaszolt. Az ajtón keresztül kiesett, és a kocsi rádűlt.”

A zászlóalj legénységének azt a részét, akik nem szenvedtek sérüléseket, még az éjszaka folyamán visszaszállították a Herning állomásra, ahol vasúti kocsikban szállásolták el őket. Teljes volt a zűrzavar a támadás utáni mentésben, a hatás olyan erős volt, hogy több szemtanú hányt, mialatt másokat a látvány annyira letaglózott, hogy beszorult társaiknak az összenyomódott kocsikból való kisegítése helyett tüzet gyújtottak a szántóföldön, és ott melegedtek a hideg téli éjszakában.[40] A szerencsétlenség utáni órákban és napokban mindenféle hírek keringtek. A mentőszemélyzet között volt, aki németeknek vélte a vonat utasait. Egy másik, tartósabb hír szerint menekültek voltak. Ez a hír nem volt azonnal cáfolható, mivel a sérültek között három nő és három gyermek volt, akik közül az egyik nő súlyos sérüléseket szenvedett. Ezek a félreértések okozhatták, hogy a kerület ellenállási mozgalma ahhoz a magyarázathoz folyamodott, hogy ez a csapat az önkéntes náciknak radikális magyar változata volt, akik nyilasoknak nevezik magukat. Önként utaztak ide, hogy Hitler fanatikus háborújában harcoljanak. Beleértendő e felfogásba, hogy nem kell őket sajnálni. Talán így függ össze az ügy: a szabotőrök köreihez közeli emberek mondták, hogy a hírek szerint egy német katonai szállítmánynak kell érkezni, de nem tudták, hogy ez miből áll. Lehetett volna takarmány a lovaknak, katonai felszerelés vagy katonák. Nem volt lehetőség arra, hogy ebben állást foglaljanak.

Frej Holm, aki akkor tanuló volt a Dán Államvasutaknál, és az este szolgálatban volt a herningi állomáson, elmondta, hogy lehetetlen volt információt szerezni a katonai szerelvényekről, mivel ezek bejelentése rövid határidővel történt. „Lehetett volna esetleg Fredericiába telefonálni közelebbi információkért, pl. hogy egy vonat a peronhoz fog-e állni, vagy vannak-e rajta utasok stb. De a lényeg itt az, hogy egy Wermacht-vonatról volt szó.” Hozzáteszi, hogy mindenki tudta hogy a Nyilaskeresztes Párt náci párt volt. Erről mind a legális, mind az illegális újságokban írtak: „Valószínűleg magukat védve állították, hogy nyilasok voltak ott. Azt hiszem, nem volt erről különösebb információjuk.”[41] A magyarok az ellenséges megszálló hatalom katonai szállítmányával jöttek Dániába, ezáltal céltáblává lettek. Az ellenállási mozgalom nem azért robbantotta fel a vonatot, hogy ártatlanokat öljön meg. Homokot akartak szórni a németek háborús gépezetébe, és biztosítani Dániának a helyet a szövetségesek között. És előre lehetetlen volt megtudni, hogy ki lesz egy ilyen katonai szállítmányban. Ilyen volt a háború logikája, ezt meg kell érteni.

Ezek ellenére furcsállhatja az ember, hogy a szabotázsról még ennyi év után is hallgatnak, sohasem kaptunk magyarázatot. Érdekes lenne hallani, miért szemelték ki ezt az észak felé haladó szerelvényt (Fredericiából Hurupba), amikor a dél felé közlekedő vonatok stratégiailag érdekesebbek voltak, mert éppen ezek szállították a német katonákat az európai frontokra.[42] És miért választották ezt a vasútvonalat (Herning-Holsterbro), amely a szakértők szerint csupán másodrendű jelentőségű volt a német szállítmányok szempontjából.[43]

Mindezek a kérdések a háborúval függnek össze, de soha sem tették fel őket − a békeidőben sem. Több is elmondható azonban erről az esetről. Egy pécsi magyar veterán katona levelet küldött a herningi önkormányzathoz 1994. május 30-án, ami azt tanúsítja, hogy vége a magyarok 50 éves hallgatásának. A levélben Stasser Tibor röviden írt a robbantásról, és megkérdezte, hogy halott társainak a sírjai megvannak-e még. „Az egyikben egy apa fekszik a kicsi fiával”, írta, miután közölte az öt elhunyt nevét. A levélben küldött egy fényképet is az 1945. február 21-én a herningi temetőben tartott búcsúszertartásról.[44]

Fegyvertelenül Dániában II

 


[1] Detrekőy Ervin közlése, aki Vittay ezredes unokaöccse, s 16 éves fiúként több családtagjával együtt követte nagybátyját és a 93. ezred vezérkarát Dániába.

[2] Világi Zoltán: Interjú a Besættelsestidens profiler [Arcélek a megszállás idejéből] c. tévésorozatból. Danmarks Radio, 1965. júl. 28.

[3] Az I. világháború alatt az osztrák-magyar hadifoglyokat 1917-1918 között Oroszországból Dániába vitték, ahol internálták őket a Viborgnál lévő Hald Hovedgårdi barakkokba. Bent Blüdnikow könyve szerint az osztrák-magyar hadifoglyok között 283 tiszt, valamint 952 altiszt és közkatona volt (Krigsfanger – et billeddrama om krigsfanger i Danmark under 1. Verdenskrig).

[4] Lenkei Ottó visszaemlékezése, 1994. febr. 12.

[5] Jens Otto Krag: Ung mand fra trediverne. Elbeszélések. Gyldendal, 1969. 190. o.

[6] Palle Roslyng-Jensen: Russerne i Danmark 1943-1945. Jysk Selskab for Historie 1975-76, 405. o.

[7] A 93. kiképzőezred vezérkara Koppenhágában volt, később pedig Roskildeben, és öt zászlóaljból állt kb. 5000 emberrel. Kettő e zászlóaljak közül a 93/I és a 93/III Fyn/Bornholmon, valamint Észak-Jyllandon állomásozott. A további három zászlóalj a 93/II, 93/V és 93/VI a háború végén Hvalsö, Hörve/Sorö és a sjaellandi Blovströd helységekben volt. – A 90 és 91. kiképzőezred vezérkara a Nyugat-Jyllandi Outrupon volt, s két félig feltöltött ezredből állt, összesen 4 zászlóaljjal, ami kb. 4000 embert tett ki. A 90/I. főhadiszállása Vardeban volt, a 90/II. Nymindegabban, a 91/I. Ulfborgban (később Agerskovban) a 91/II. pedig Hurupban (később Thistedben). – A 2. mérnökezred főhadiszállása Ölgodban volt, Jylland legdélkeletibb részén, egyetlen zászlóaljból állt, amelynek századai Strellev és Lyne helységekben állomásoztak. – A 10. tüzérezred főhadiszállása Lemvigben volt, Jylland legnyugatibb részén, és három ütegből, valamint egy leventékből álló részlegből állt. Néhányat ezek közül később Dél-Jyllandra vittek. – Az 5. tüzérezred főhadiszállása a nyugat-jyllandi Oksbölben volt, és két ütegből állt, amely Oksbölben és Klintingben tartózkodott. – A 4. rádiós- és híradós zászlóalj két századból állt, és váltakozva tartózkodott a Jaegerspris-táborban Sjaelland sziget észak-nyugati részén, Herning, Borris és Lønborg/Vostrup helységekben Nyugat-Jyllandon. – A 82. ezred 3. zászlóalja az észak-jyllandi Hjörring és Dybvad városokban, valamint az ezek körüli falukban tartózkodott, közben kisebb csapatok Sindal és Tolne helységekben voltak. – Egy huszáriskola 150 fős legénységgel, 55-60 tisztjelölttel, a Præstö szigetén fekvő nysöi birtokon állomásozott, később a Naestvednél fekvő Gaunö kastélyban.

[8] Gosztonyi Péter: Végjáték a Dunánál. 1969. 110. o.

[9] Kovács Mihály: Negyvenezer magyar levente kálváriája. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 1993.

[10] Pohly János tábori pap naplójában írja, hogy 1945. ápr. 1-jén megáldoztatta a leventéket 224 fős létszámmal.

[11] Lenkei Ottó elbeszélése, 1994. febr. 12.

[12] Stockholmi archívum, XVIIb. csomó.

[13] Niehorster, Leo W. G.: The Royal Hungarian Army 1920-1945. Organization and history. Axis Europa Books, 1998.

[14] Niehorster: The Royal Hungarian Army.

[15] Világi Zoltán: Magyar szabadságharcosok Dániában. Szögesdrót, 1972 május. 91. o.

[16] Stockholmi archívum, XVIIb. csomó.

[17] Beszámoló a dán ellenállás észak-jyllandi régiójából a dán Különleges Ügyek Minisztériumához, 1947. máj. 20.

[18] Strasser Tibor, 91/IIs 8. század (A Thyben fekvő Vangban): „Német instruktorok oktattak minket a fegyverhasználatra és lőgyakorlatokon voltunk. Ezután le kellett adni fegyvereinket. Egyébként a tanítást a rossz fegyelem jellemezte. Az én benyomásom az volt, hogy a németek csupán abban voltak érdekeltek, hogy kihúzzák az oktatást, hogy Thyben maradhassanak a háború végéig. ” (Interjú a dán Keresztény Napilapban, 1995. márc. 24.)

[19] Új Honvédségi Szemle, 1992/6.

[20] Georg Heinrich Lindemann a Dániában állomásozó német csapatok legfelső parancsnoka volt 1945. febr. 1-jétől a kapitulációig.

[21] Az adatok forrása: Johan Hvidtfeldt könyve: „Fra kapitulationsdagene 1945” . Wehrmacht-befehlshaber Dänemark: Kriegstagebuch 1945. ápr. 20. – máj. 26. Rigsarkivet (Dán Állami Archívum) 1985. 23. o. Palle Roslyng-Jensen cikke: „Russerne i Dänmark 1943- 1945” [„Oroszok Dániában”]. ”Osttruppen” és más ”Freiwillige Verbände” a német megszálló hadseregben. 408. o. A dán Különleges Ügyek Minisztériumához küldött beszámolóban Bratved főhadbiztos 1947. ápr. 11-én írja, hogy „General Lindemann egy nymindegabi inspekció alatt a parancsnokhoz intézett kérdésre azt a választ kapta, hogy a magyar csapatok nem németbarátok.”

[22] „Amikor Vostrupot ’elfoglalták’ a magyarok.” Keltezetlen visszaemlékezés. Egvad Helytörténeti Archívum.

[23] Egy 1945. febr. 17-ről, Vordingborgból való hírszerzői jelentés szerint „A Turisten szórakozóhelyen a lányok csak a magyarokkal akartak táncolni.” A németeket ez feldühítette, és erre a magyarok kihívták a németeket verekedni. (Stockholmi archívum, XXIIIa csomó.)

[24] Csákány Zoltán naplója, Herning 1945. febr. 19.: „Érdekes dolgokat hallani azoktól, akiknek este is volt kimaradásuk. Hogy míg nappal a nők rá sem néznek a magyar katonákra, és kockázatos volna őket megszólítani, este pedig mindennek a fordítottja áll. Általában a dán nők csinosak, különösen alakra, mind kisportolt, nyúlánk, karcsú az alakjuk, és vékony formátlan lábút nem is látni köztük, ellenben nagyon festik magukat.”

[25] Peter Stidsen: Pénteki rádióadás: „Det glemmer jeg aldrig” [„Ezt sohasem felejtem el”.]. Az ølgodi Missziós házban lakó magyar katonákról. Daämarks Radio 1961. okt. 1.

[26] Világi Zoltán: Magyar szabadságharcosok Dániában. Szögesdrót, 1972. máj. 91. o.

[27] Harald Jensennel folytatott beszélgetés, Ringkøbing, 1995. júl.

[28] A „Det glemmer jeg aldrig” című rádióműsorból.

[29] Gads lexikon a dán megszállás idejéből 1940-1945. 248. o.

[30] Ole Neimann könyve: „Besættelsestiden i Nordjylland” (69. o.) szerint 1945 februárjában 25-30 magyar és német katona halt meg egy vonatszabotázs alkalmával Hæstrup mellett, közel Hjørringhez. Az adatokat nem sikerült más forrásokkal megerősíteni.

[31] DSB (Dán Államvasutak) Herningi táviratok 1945. febr. 19. hétfő és febr. 20. kedd.

[32] A Quisling egy nemzetközi kifejezés, ami hazaárulót jelent, a név a norvég náci politikus Vidkun Quislingről származik, akit 1945-ben hazaárulásért halálra ítéltek.

[33] DSB (Dán Államvasutak) jelentés az 1944. szept. 3-4-i vasúti szabotázsról, készítette Kristian Laustsen közlekedési ellenőr. A jelentés tartalmaz némi magyarázatot a gödstrupi szabotázsról: Herning-Gødstrup febr. 19. 23 óra 10 perc.

[34] Ole Møller Jensen és Mogens Bendixsen: „Den lange vej til gaeden” [„A hosszú út az örömig”] Herning-vidék a megszállás alatt 1940-1945. Poul Kristensen Kiadó. 135-136. o.

[35] A „Frikorps Danmark” [Dán Szabadcsapatok] dán katonai alakulat volt zászlóaljnyi nagyságban, amely 1941-1943-ban részt vett a keleti fronton való harcban a németek oldalán. 1943 őszén feloszlatták mint önkéntes egységet, és a legénységet beolvasztották a német Waffen-SS-be. (Nagy Dán Enciklopédia).

[36] I Palle Roslyng -Jensen cikke: Oroszok Dániában 1943-1945. Alcíme: „Osttruppen” és más „Freiwillige Verbände” a német megszálló hadseregben”. A magyarokról így ír: „1944 végétől az oroszokat más önkéntesekkel is kiegészítették. Az év elején különösen magyarokat küldtek nagy mennyiségben Dániába.” (405. o.) Jysk Selskab for Historie, 1975-76.

[37] Niehorster: The Royal Hungarian Army. 144. o.

[38] Stockholmi archívum, XVIIb. csomó.

[39] Strasser Tibor: Egy magyar katona keresi a nyomát. Interjú, dán Keresztény Napilap, 1994. márc. 24.

[40] Carl Otto Petersen: De sorte tog: Lokomotivmænd i krig [„A fekete vonat: Mozdonyvezető a háborúban”.] Hamlet, 1980. 142-144.

[41] TV Midt/Vest: Tænder de lys på gravene? [„Gyújtanake gyertyát a sírokon?”] 1995 áprilisi telefoninterjú Frej Holmmal. 1996. jan. 6.

[42] Aage Trommer: Jernbanesabotagen i Danmark. [„Vasúti szabotázs Dániában”]. University Press 1971, ahol a 24. oldalon írja: „Általában ki lehet jelenteni, hogy csupán a Dániában délre irányuló transzportokat volt érdemes szabotálni. Amennyire a vasúti szabotázsok késleltetni tudták ezen transzportok mozgását, a dán ellenállás taktikus segítséget tudott nyújtani a szövetségeseknek keleten és nyugaton.”

[43] Aage Trommer egy 1996. április 20-i levélben felvilágosít, hogy a németek főleg a Holstebro-Vemb-Skjern-Esbjerg-Bramminge vasútvonalat használták katonai transzportokra Észak-Nyugat-Jyllandról. Ha ez a vonal le volt zárva, az említett Herning és Holsterbro közötti vonalat is használhatták.

[44] Strasser Tibor levele, amelyet a herningi önkormányzat „Teknisk Forvaltning”-ja vett át, 1994. jún. 2-án kelt.

HONISMERET 2007/5

Vélemény, hozzászólás?