Magyar katonák sorsa a II. világháború utolsó szakaszában

II.

Különös idők

Lønborg és Vostrup község 1945 február elején kapott némi ízelítőt abból, amitől tartani lehetett. Farsang utolsóelőtti napján érkezett a magyar egység a környékre. A katonák és a családtagok zavartaknak és fáradtaknak tűntek, ez a benyomás maradt róluk. Alig egy hét múltán újra eltűntek a magyarok, és csak kevesen tudták a környéken, hogy Nymindegabba irányították őket, a legtöbben azt gondolták, hogy a frontra vezényelték az egységet.

Március végén fokozódott a baj. A virágvasárnapot megelőző napon érkezett a pécsi 4. híradós zászlóalj. Az emberek úgy látták, hogy ezek a katonák jobban néznek ki, mint az elsők. Nem hagyták úgy el magukat, sokkal több érdeklődést mutattak, és amint nem sokkal utána kiderült, keresték a kapcsolatot a helybeliekkel. A helyi plébános, Anders Bork Hansen érzékelte először ezt az érdeklődést, amikor a zászlóalj segédtisztjével, Világi Zoltánnal utánajárt, hogy elszállásolási lehetőségeket találjon. A két férfi nagyon különbözött egymástól. Az egyik ügyvéd volt, a másik teológus. Világinak nagy háborús tapasztalata volt a keleti frontról,[1] Bork Hansennek pár lövészeti gyakorlaton túl, amit a helyi hírszerző szolgálatnál teljesített, nem volt háborús jártassága, mégis rokonszenv támadt kettejük között. […]
Bork Hansen nemcsak pap volt, hanem a hírszerző szolgálat informátora is. Hogy ez milyen feladatokkal járt, kiolvasható egy röviddel a háború után írt rendőrségi jelentésből. Az ellenállás hírszerző osztályával olyan megállapodást kötöttek, hogy azokat a szövetséges pilótákat, akiknek a Ringkøbing-fjordtól délre kellett kényszerleszállást végezniük, irányítsák a lønborgi plébániára ahol meg kell próbálni mintegy nyolc napon át bujtatni őket.[2]
Valószínű, hogy Anders Bork Hansen továbbadta a magyar zászlóaljról szerzett ismereteit a hírszerző szolgálatnak. A közép-jyllandi körzet ellenállásának Nørre Nebelben működő vezetője, Carl P. Jensen megerősítette ezt, ő is azt a felvilágosítást adta, hogy Bork Hansen az ellenállás tagja volt a szomszéd Hemmet községben. „Nagyon ügyesen és okosan kapcsolatot teremtett a magyar katonai erőkkel, akiket a községben szállásoltak el. Istentiszteletre jártak a templomba. Így tudott Bork-Hansen közelebbi érintkezést kialakítani az egység parancsnokaival, valami ritka és kölcsönös bizalom támadt közöttük, és hallgatólagos megállapodás történt − mint sok más helyen az országban − a kölcsönös segítségről az X napon, amikor majd a nácizmus megszálló ereje ellen a végső harcot megvívják. A bizalmas megállapodás úgy jött létre, hogy az egyesített csapattest német parancsnokai nem tudtak róla” − írta a ellenállás körzeti vezetője.[3]
Bork Hansen megpróbálta egy a plébánián tartott találkozón Világi Zoltánnal és Steiner Jenővel szorosabbra fűzni a kapcsolatát. A megbeszélésről mind Világi, mind pedig Bork Hansen beszámolt később egy 1947 májusából való rendőrségi jelentés szerint; mind Steiner, mind Világi kijelentette, hogy készek az ellenállás oldalára állni. „A megbeszélés során a plébános megkérdezte őket (a magyarokat), hogy megértve az országban kialakult a helyzetet, hajlandóak-e támogatni a szövetségeseket a dán ellenállási mozgalmon keresztül. Dr. Világi azt válaszolta erre, hogy igen. Ugyanakkor megkérdezte, hogy ki tudná a magyarokat a helyi ellenállással kapcsolatba hozni, amelynek a létezéséről már hallottak. A plébános elmondta nekik, hogy ő a közvetítő. Dr. Világi azt válaszolta erre, hogy amikor valamilyen konkrét lehetősége nyílik, hogy segítséget nyújtsanak az ellenállásnak, egyszerűen értesítsék erről a községben tartózkodó csapat parancsnokát.”[4]
Érthető, hogy Anders Bork Hansen sok évvel később nehezen találta a megfelelő szavakat, hogy leírja a magyarokkal való kapcsolatát. Pap voltából és Világi századossal való jó kapcsolatából kifolyólag sikerült őket nagyon közelről megismernie. Bepillantást nyert gondolkozásukba, mentális állapotukba és nyomorúságos hangulatukba. De ez az ismeretség egyben teher is volt, és Bork Hansen később sem hagyott kétséget afelől, hogy soha sem félt annyira, mint ezekben a hetekben. Rettegett, hogy a zászlóaljhoz beépített Gestapósok felfedik. Amikor megkérdezte a magyar zászlóalj parancsnokát, hogy mi történne, ha ezek megtudnának valamit, Steiner azt válaszolta, hogy agyonlövetnék. Ez a tudat nem nyugtatta meg Bork Hansent, aki jól emlékezett vedersøi kollégája, Kaj Munk halálára. Földijeitől is kellett félnie. A magyarokkal való találkozásokat úgy is értelmezhették volna az emberek, mint a megszálló erőkkel való barátkozást, és kollaboránsnak vagy quislingnek bélyegezhették volna. Borotvaélen táncolt, ami nagy ügyességet kívánt. Anders Bork Hansen nem áll egyedül ezzel a problémával. A hálózatához tartozott Laurids Thomsen, Peter Øllgaard vostrupi kovácsmester, Jens Chr. Jensen halász és mások. Az ellenálláshoz képest szervezetlenek voltak ugyan, de egymással annyira jó kapcsolatban álltak, hogy teljes biztonságban találtak volna rejtekhelyet egymásnál.
A plébánián tartott megegyezés után megerősödött az illegális együttműködés a vostrupi magyar zászlóalj és Peter Øllgaard kovácsmester között. Egy magyar tiszt, akinek nevét Øllgaard nem ismerte, felkereste őt egy nap a műhelyében, és négyszemközt kijelentette, hogy ha harcra kerül a sor, a század kész az ő parancsait követni. Kiépítettek egy kommunikációs hálót a műhely és az iskola között, miután a magyarok – Peter Øllgaard szerint – mindig pontosan beszámoltak róla, mikor fognak a vasút mentén vagy a fjordnál őrködni.[5]
1945. április 25-én éjszaka következett be az első próbatétel, amikor egy szövetséges Halifax repülőgép hatfős személyzetével kényszerleszállást hajtott végre a Ringkøbing Fjordnál, miután a németek eltalálták őket. Skavenhusnál ért földet a gép, annak a fjordnak a környékén, ahol a magyar egység Világi Zoltánnal együtt szolgálatot teljesített. 18 óra elmúltával számoltak be először a magyarok a kényszerleszállásról a német hatóságnak. Ezalatt az ellenálláshoz tartozó emberekkel együtt segítettek az angol személyzet hat tagjának, hogy eltűnjenek onnan. Kettőt közülük egy tanyán bújtattak el, ketten német fogságba kerültek, a további kettő megmenekült.SEzzel egyidőben egy kis tiszti csoport dolgozott a Kis szótár című dán-magyar szótár összeállításán, amely összesen 2000 szót tartalmazott, és amely 650 példányban pár nappal a németek kapitulációja előtt jelent meg. Amikor a Gestapo tudomást szerzett a Kis szótár létezéséről, elfogatóparancsot adtak ki Világi Zoltán ellen, de ezt már nem hajtották végre a kapituláció körüli kaotikus napokban. A szótár történelemmé lett azon a napon, amikor készen állt Majholm nyomdász asztalán, és azóta is szimbóluma a történteknek. Ez a szótár a maga életét élte a hazatért magyarok körében, amikor levelet akartak írni dán szállásadóiknak, ezért a háború után újra kiadták.[6]
Többször is emlegették az úgynevezett X-napot, amely a titkos megegyezés szerinti egy tervezett felkelés idejét jelentette. A legvilágosabban kitűnik ez egy röpiratból, amelyre Világi Zoltán hivatkozik: „Hamarosan harcba hívunk benneteket dán és magyar tisztek parancsnoksága alatt a gyűlölt Németország ellen, amely kifosztja és megszégyeníti Dániát, ahogy már kifosztotta és megszégyenítette a mi szegény hazánkat. Várjatok ezt a pillanatot nyugodtan és fegyelmezetten, és ne kövessetek el semmiféle meggondolatlan vagy felelőtlen cselekedetet! Amíg nem kerül nyílt harcra sor, a dánok titokban segítenek nekünk, ahogyan tudnak. Szabotáljátok a németeket, ahol csak tudjátok! Hagyjátok a nyilasokat ’véletlen balesetekben’ eltűnni! Vigyázzatok hogy ártatlanok ne sérüljenek meg! Ha a nyilasok eltűnnek, a dán ellenállók tudnak nektek segíteni.”[7] A röpcédula szövegét csak úgy lehet értelmezni, hogy az együttműködés kiépülőben volt Lønborgban, Vostrupon, és ez a dán ellenállók és a magyarok közötti tágabb együttműködési hálózat részét képezte.

Magyar ellenállás Koppenhágában

A németekkel való szembekerülés, amitől az ország több részében tartani lehetett, a pár héttel később bekövetkező kapituláció miatt elmaradt. Más volt a helyzet Koppenhágában, ahol a Rosenborg-kastélynál egy zendülés április végén véres összetűzéshez vezetett, amely nyolc arra járó dán lakos életébe került a német és a magyar oldalon elesett katonák mellett. Az ok abból fakadt, hogy a németek komolyan vették, amitől a magyarok legjobban féltek, a frontra irányították őket. A lázadás április 22-én, vasárnap reggel kezdődött, amikor a magyar katonákat kirendelték a Rosenborg-kastély előtti gyakorlótérre, ahol egy német tiszt arra utasította őket, hogy még aznap délelőtt a németországi frontra induljanak. Sohasem derült ki, hogy kik voltak ezek a magyarok. Talán a 93/II-es ezred egy vagy két zászlóalja lehetett, amely Roskildétől nyugatra, Hvalsøben állomásozott; de az is lehet, hogy a 93/I-es ezred egységei voltak, amely azokban a napokban éppen úton volt Fynről Koppenhágába.[8] De akárkik voltak, a frontra nem akartak kimenni. Néhány másodpercnyi tétovázás után mindenki széjjel futott, és eltűnt a szomszédos utcákban. Egyenlőtlen harc volt; a gyengén felfegyverzett magyarok nem tudtak sokat tenni a németek nehéz fegyverzete ellen. Sűrű lövöldözéssel embervadászat indult az egész városban, így a Nørreport pályaudvarnál, a Gyldenløvesgade környékén és az Ørsted-parkban, ahol a németek üldözőbe vették a magyarokat.
„Ez a dezertálás lett a kezdete az egyik legdrámaibb vasárnapnak, amit a koppenhágaiak addig átéltek”, írta másnap az Illegális Információ című újság. „Azonnali hatállyal kivezényelték a német katonaságot. Heves harcokra került sor a magyarok és német fegyvertársaik között, és a következő 2-3 órában az egész kerületben karabélyokból, pisztolyokból, géppisztolyokból, gépfegyverekből leadott lövéseket hallottak. Ugyanakkor kézigránátok robbantak a házak között és az udvarokban a belvárosban is, és amikor 10-11 óra felé a harc végül elcsendesedett, leverték a magyarokat, akik a harcot kirobbantották, de a csapattest szétszóródott a szél minden irányában.” A következő napokban a németek megpróbálták eltussolni a felkelést, azt a hírt terjesztették, hogy csupán utcai harci gyakorlatokról volt szó, de a dánok eleget láttak ahhoz, hogy tudják, mi az igazság. A magyar és német oldalon elesettek és a sérültek számát soha nem közölték.[9]
A magyarok és németek között a koppenhágai utcákon történt összeütközés volt a legsúlyosabb esemény a magyar katonák Dániában való tartózkodásának az idején. A szerencsétlen végkifejlet ellenére ez a felkelés a magyaroknak új reménységet adott. A híre futótűzként terjedt el a magyar egységek körében az ország más részeiben. A magyarok egy csoportja, amely Fyn szigetén egy aasumi farm melléképületeiben lakott, ujjongva és táncolva reagált, amikor a hírt a BBC adásából meghallotta. Holmsland Kliten, Nyugat-Jyllandon egy magyar tiszt kapcsolatba lépett az ellenállással, és kijelentette: „Tudjuk, hogy a magyarok Koppenhágában szembefordultak a németekkel. Ha a nyugati szövetségesek jönnek előbb, az önök rendelkezésére állunk. Ha az oroszok jönnek, harcolni fogunk ellenük.”[10]
Az ellenállási mozgalomnak tudnia kellett, hogy mi történik. A lønborgban események és az X-nap említése arra vallott, hogy az ellenállók és a magyarok a háttérben valamire készültek. Hogy ez mi volt, homályban maradt mindaddig, míg elő nem került egy irat a budapesti Hadtörténeti Múzeum gyűjteményéből. Ez egy hivatalos dán dokumentum volt, amelyet a magyar honvédelmi minisztériumnak küldtek 1947-ben, és amely a magyar csapatoknak 1945 tavaszán a dán ellenállással létrehozott együttműködéséről szólt.

Találkozó a tyúkólban

A budapesti Hadtörténeti Múzeumban dr. Varga József különböző iratmásolatokat adott át nekem, amelyek a magyarok dániai állomásozásával voltak kapcsolatban. Ezek között találtam egy írásos feljegyzést, amelyet a dán külügyminisztérium 1947 augusztusában küldött a magyar hadügyminisztériumnak, ahol azt annak az évnek októberében kapták meg. A csaknem két A/4 oldalas jegyzéket magyarul fogalmazták, francia fordítással kiegészítve, és a mellékletben kísérő dokumentumok találhatók pecsétekkel, dátumokkal és különböző miniszteriumi titkárok neveivel. Az egész dokumentum nagyon hivatalosnak látszott.
A feljegyzés háttere a következő: 1947 tavaszán Nagy Bódog ezredes a magyar hadügyminisztériumból Bratved hadtápos főhadbiztos útján kérdéssel fordult a Különleges Ügyek Minisztériumához,[11] van-e lehetőség közelebbi információkat kapni a Dánia megszállásában részt vett magyar csapatok magatartásáról, valamint arról a sokféle segítségről, amit az ellenállásnak nyújtottak. A magyar ezredes levelében érzékeltette, hogy a magyar haderőnek az ellenállási mozgalommal való együttműködéséről szóló pozitív tartalmú hivatalos nyilatkozat hasznos lenne Magyarország számára a II. világháborús szerepvállalása következményeinek felszámolásában.
1947 áprilisában a minisztérium − a miniszter akkor Per Federspiel volt − elkezdte a kért vizsgálatot. Kérdést intéztek az ügyben érintett dán hatóságokhoz, a különböző helységekben,az ellenállás vezetőihez, az országos rendőrfőkapitányhoz, a főparancsnoksághoz és a legfelső vezérkar hírszerző részlegéhez. A miniszteri vizsgálatra a válaszok − amelyek több rendőrségi kihallgatási anyagot is tartalmaztak azokról a településekről, ahol a magyarok tartózkodtak − a következő hetekben érkeztek meg. Ezek eredményeként készítette el a Különleges Ügyek Minisztériuma a feljegyzést, amit 1947 augusztusában a külügyminisztériumon és a stockholmi dán követségen keresztül küldtek el a magyar hatóságoknak.
Bevezetésként leszögezték, hogy azok a magyar csapatok, amelyek részt vettek Dánia megszállásában, túlnyomó többségben feszült kapcsolatban álltak a németekkel, németellenes beállítottságuk volt, a dán lakossággal pedig jó viszonyba kerültek. A feljegyzés ezt kibővíti egy betoldással, hogy a magyar csapatokat sok helyütt szinte internálták a németek. Általában rosszul voltak felszerelve, s a németek ritkán vették igénybe őket katonai feladatok elvégzésére.
Magáról az együttműködésről a dokumentum azt jelentette, hogy a magyar csapatok sok helyütt kapcsolatot kerestek a dán ellenállással, főleg röviddel a kapituláció előtt, néhány esetben azonban már röviddel Dániába érkezésük után. „A magyarok ezekben az esetekben kinyilatkoztatták, hogy ha szükség lesz rá, akkor a dán ellenállás oldalán fognak harcolni a németek ellen, mint ahogy sok esetben fegyvert és felszerelést adtak át az ellenállásnak, és szemet hunytak a dán szabotőrök akciói alkalmával, pedig ezeket be kellett volna jelenteniük. Ez különösen sokszor előfordult vasúti szabotázsok esetében ott, ahol a németek magyarokkal őriztették a vasútvonalat.” Egy másik helyen ez áll: „Az összbenyomás a magyar haderő beállítottságáról és a németek elleni ellenállásra való hajlandóságáról olyan pozitív volt, hogy a katonai ellenállás vezetése a németek elleni esetleges harc terveiben Sjœllandon, 1945 tavaszán számolt ezekkel a csapatokkal, bizonyos feladatok elvégzésére.” Továbbá azt közli, hogy több Jyllandra kitelepített magyar csapat jóindulatú magatartást mutatott a kényszerleszállást szenvedett szövetséges pilótákkal szemben, pl. úgy, hogy bújtatták őket. A Jylland legészakibb részén tartózkodó magyar csapatokról azt írja, hogy nem kis szerepet játszottak az ellenállás operációs terveiben.
A feljegyzés és a hozzá tartozó dokumentumanyag most először ad áttekintést a történtekről. Az ellenállás munkája, amely elszigetelten, kis településeken történt − pl. Lønborg/Vostrup −, itt egy nagyobb összefüggésben látható. Bizonyos szavak, kifejezések ismétlődnek a megfogalmazásban. A vizsgálat mellékleteit természetesen nem küldték el Budapestre. Ott csupán az a feljegyzés van meg, amit a dán kormány küldött 1947 őszén.[12] De a koppenhágai országos levéltárban (Rigsarkiv) sikerült megtalálni az ehhez készült dokumentumokhoz tartozó 650. számú dokumentummappát „a magyarok viselkedéséről, akik részt vettek Dánia megszállásában”.
Az együttműködésre az volt a jellemző, hogy a magyarok keresték a kapcsolatot az ellenállással, és nem fordítva. Hogy a magyar tisztek voltak a kezdeményezők, megerősíti a Stockholmi Legfelső Vezérkar Hírszerző Szekciója is, ahol E. M. Nordentoft ezredes a minisztériumnak küldött válaszában leírja, hogy az első tájékozódás a magyar csapatok dán oldalra való esetleges átállásáról Stockholmban történt 1945 februárjában, ahol a magyar katonai attasé felkereste Nordentoftot, aki a dánok katonai attaséja volt. A magyar attasé ekkor adatokat közölt arról, amit a magyarok közötti hangulatról és az ebből adódó lehetőségekről tudott. Ezután a dán hírszerzés svédországi részlege biztosította a szükséges kapcsolatot Dániában. A dán főparancsnokság részletes felvilágosítást kapott néhány magyar tisztről, de az információ a másik irányba is áramolhatott, úgyhogy Stockholmban is tudtak az olyan tiszteknek a cselekedeteikről, mint Világi Zoltán és Steiner Jenő. Stockholmból az ellenállás Londonba Montgomery tábornagyhoz tudta továbbítani a híreket a német oldalon álló magyarok hiányos harci kedvéről az esetleges dániai harcokban. A jelentések megfogalmazásában sokszor visszatérő kifejezés ez: „egy szövetséges invázió vagy az ellenállás és a német csapatok közötti nyílt harc esetén”.
Az együttműködés mindenekelőtt titkos megegyezéseken alapult, amelyek nagyon megbízhatónak tűntek. Így történt például Thistedben, ahol Erény János, a 91/II.-es zászlóaljsegédtisztje a Vestre Skole iskolából egy német tisztekkel való megbeszélésről kijövet megjegyezte az ellenállás képviselőjének Azel Rasmussennek, hogy a dánok számíthatnak a magyarokra. És Rasmussen mindjárt megértette, hogy ez mit jelent. Számos esetben adták át fegyvereiket és felszerelésüket a magyarok az ellenállásnak, emellett szemet hunytak, amikor a dán vasúti szabotőrök működésbe léptek. Ølgodból ismerünk egy példát, ahol egy Fóris Béla nevű, a 2. mérnöki ezredben szolgáló tiszt folyamatosan informálta a helyi ellenállást a német csapatok elhelyezkedéséről Varde-ban és környékén. Értékes felvilágosítások voltak ezek, azonnal továbbítottak őket a szövetségesekhez. Egy további epizód ugyanonnan a vasútvonalnál elkövetett robbantás volt, amelyre a háború után derült fény, amikor egy magyar tiszt megerősítette, hogy az ő emberei voltak a tettesek. Ő maga látta el a legénységet robbanóanyaggal.
Mindezek előtt különösen fontos szerepe volt egy kapcsolatnak, amely a katonai vezérkarig elért, s amely belső vitákat keltett a magyarok között. A felszabadulás után egyenesen ez a kapcsolat volt az, amelyhez újra és újra visszatértek. A 93. ezred 6. zászlóalja 1945. február 2-án érkezett Dániába, ahol a katonákat barakkokban szállásolták el a Høvelte kaszárnya szomszédságában Észak-Sjællandon, miközben a nőket és a gyermekeket tehervagonokban szállásolták el Birkerød állomáson. A zászlóalj feladata a Lyngby és Birkerød közötti vasútvonal őrzése volt, de hamar elterjedt a dánoknál annak híre, hogy a németek nem bíznak a magyarokban. Már február 10-én, egy héttel a megérkezésük után, kapcsolat létesült a magyar zászlóalj és a birkerødi helyi ellenállás között. A kapcsolat jelentős mértékben egy Pető nevű ellenállónak köszönhető (másik neve ismeretlen), aki magyar származású mérnök volt, s az 1930-as évek óta élt Dániában, és aki február elején a koppenhágai főpályaudvaron ismerkedett meg a zászlóalj parancsnokával, Járdány Kálmánnal.[13] Az elkövetkezendő hetekben Pető mérnök fontos szerepet játszott közvetítőként és tolmácsként a magyarok és az ellenállás közötti együttműködésben Birkerødön. Március hónap folyamán a kapcsolat kiépült a sjællandi ellenállás vezetőségéig, és 1945. április 1-jétől elérte az ellenállás legfelső fokát, a főparancsnokságot is.A Koppenhágában, Lyngbyn, Birkerødön folytatott megbeszéléseken részt vett többek között az ellenállás birkerődi vezetője, I. Tegner kapitány, Frederiksborg megye egyik kerületének vezetője, C. V. Deleuran alezredes, valamint a főparancsnokságról Valeur Larsen százados és T. Hansen főhadnagy. Petö volt a közvetítő és a tolmács a tárgyalások során, és 1945. május 1-jétől a magyar származású Georg Kunwald is, aki a Nemzeti Múzeumban volt asszisztens. A magyar oldalról részt vett a 93/5. zászlóalj parancsnoka, Járdány Kálmán, Széles főhadnagy, Torkos és Ficzere hadnagy.[14] A biztonsági intézkedésekről a találkozók egyikén az egyik tárgyaló fél C. V. Deleuran alezredes irt: „A legfontosabb megbeszélést egy tyúkólban tartottuk Birkerødön kívül, miután a környéket nagy gonddal átvizsgálták a körzet megbízásából, és mert a magyarok nagyon idegesek voltak, hogy a németek nem fedik-e fel őket; mivel a németek nem bíztak bennük, megkettőzött őrség vigyázott rájuk.”[15] A tyúkólban tartott megbeszélést továbbiak követték, amelyeket a Birkerød és Lillerød közötti vasútvonal mellett egy pajtában tartottak meg. Ezek eredményeképpen megállapodásra jutottak, hogy a magyar zászlóalj a szövetségesek haditervének keretében részt vesz egy támadásban a Høvelte-táborban tartózkodó németek ellen, valamint SS- és Hipo-erők ellen a Høveltegårdon, valamint a sandholmi táborban. Ezek a műveletek egy fegyveres felkelés részét képezték, amely a Svédországban állomásozó dán brigádoknak az útját készítette elő. A németek kapitulációja megelőzte ezt a hadműveletet, de az előző hetekben kialakított együttműködés azt mutatta, hogy a magyarok készen álltak a dánokkal oldalán való harcra − ha szükséges − fegyverek nélkül is. Ha a német kapituláció csupán egy vagy két héttel később következett volna be, a harc elkerülhetetlen lett volna, állította a Frederiksborg megyei ellenállás egyik jelentése 1945 őszén.Azt a kérdést, hogy a magyarok részvétele a dánok oldalán milyen eredményre vezetett volna, sohasem tették fel a dán megszállásról szóló történelemkönyvekben. Alig említik a tényt, hogy egy ilyen együttműködés létezett, és láthatólag senki sem ismerte ennek kiterjedtségét. A kormány 1947-ből való feljegyzésében maga állítja, hogy számítottak a magyarokra, és hogy biztosak voltak abban, hogy nagyrészük a dán ellenállással tartott volna egy szövetséges invázió esetén. Ez a végkövetkeztetése az ellenállás legfelső katonai vezetésének, és ugyanez volt az ellenállás helyi irányítóinak véleménye is.

A németek vesztett háborújában

A megszállás utolsó heteit annak fényében kell vizsgálnunk, hogy bár mindenki tudta, hogy a németek kapitulációja hamarosan bekövetkezik, azt senki sem tudhatta, miképp ér majd véget a háború. Önként megadják magukat németek, vagy pedig az utolsó töltényig és az utolsó emberig harcolni fognak, ahogy ezt mondani szokták? Számításba vehető-e a szövetségesek támadása, vagy Dániának egyedül, a szövetséges hatalmak lényegi segítsége nélkül kell szembeszállni a német hadsereggel, amely mintegy 233 ezer emberből állt?

Kimondottan féltek attól, hogy Dánia a háború utolsó óráiban véres csatatérré válhat. Ebben a helyzetben fontos volt minden a németek alatt szolgáló idegen csapattest támogatásának a megnyerése, akár tényleges harcba lépéssel, akár passzív magatartással. Vagy ahogy ezt C. G. Schøller alezredes az ellenállás észak-jyllandi régiójából kifejezte: „Mind kijelentéseik, mind magatartásuk alapján a régió azt a határozott következtetést vonta le, hogy a magyarok egy nyílt harc esetén Dániában nagy valószínűséggel a dánok oldalán harcolnának, vagy legalább is passzívan viselkednének, és ez a következtetés nem jelentéktelen részét alkotta azoknak a műveleteknek, amelyeket az ellenállás tervezett a németek ellen a maguk területén.”[16]
A németek és a más nemzetekhez tartozók közötti feszült viszony lehetett a másik ok, ami miatt az ellenállás kapcsolatokat keresett a magyarokkal. Arra törekedtek, hogy megnyugtassák a lázadó elemeket, míg a németek megadják magukat, és a háború véget ér. A Rosenborg-kastélynál történt április 22-i felkelés bizonyította, hogy nagyon szerencsétlenül sülhetnek el a dolgok. Ez a motívum a Thyben lévő orosz hadifoglyokhoz való kapcsolatban is szerepet játszott. Axel Rasmussen dűnefelügyelő szerint, aki összekötő volt a helyi ellenállás és az ott tartózkodó idegen csapatok között, az oroszok nyílt felkelésre készültek a németek ellen. „És ők [az oroszok] is ide jöttek hozzám esténként azzal a kérdéssel, hogy mikor kezdjék el az ellenállást, és az én válaszom az volt, hogy még várjanak egy ideig, értesíteni fogjuk őket. Ilyen módon tartottunk mindent napirenden”, mondta el ő.[17]
A bizonytalanság átterjedt az egész ellenállásra, hiszen mit tudtak volna tenni a magyarokkal előzetes közös gyakorlatok nélkül, és anélkül, hogy beszélni tudjanak egymással, meg tudnák érteni egymást. Fel volt készülve a harcra az egyszerű magyar közkatona? Hogyan reagáltak volna az ellenállás emberei egy kihívásra, a veszélyhelyzetre? Peter Øllgaard vostrupi kovácsmester, aki 1945 márciusában titkos megbízást kapott, hogy harc esetén vezesse a 4. híradó zászlóalj egyik egységét, előre látta, hogy a dolgok nagyon hamar ki tudnak siklani az ellenőrzés alól. „Az volt a megegyezés a magyarokkal, hogy ha valami történik, akkor egymás mellé állunk. De ha addig mennek az események, akkor már a lövöldözés is bekövetkezik. Mi is belekeveredtünk volna. Ez súlyos ígéret volt, de ilyen helyzetben az ember ezt megteszi. Nem árulhattuk el a magyarokat.”[18]
Axel Rasmussen dűnefelügyelő is úgy vélte, hogy a 91/II zászlóaljbeli magyaroknak és a dánoknak nem volt sok esélyük a harcban a németek nehéz ágyúival szemben. A thyi német parancsnok a háború után állítólag azt nyilatkozta, hogy teljesen tisztában volt vele, mit terveznek a dánok és mások, de arra számított, hogy óvakodnak terveik végrehajtásától, mert mit is tudtak volna tenni ágyúk nélkül. „A kérdés az volt, hogy amit mi meg tudtunk volna tenni, megérné-e az áldozatot, mert ezt a civil lakosság nagy mértékben megszenvedte volna. Ezért minden arra irányult, arról kívántunk gondoskodni, hogy ne támadjon felkelés.”[19]
A magyarok nagy érdeklődése az ellenállási mozgalommal való együttműködésre két okkal is magyarázható: egyrészt a személyes biztonságuk s nem utolsó sorban a tisztek családja miatti aggodalom vezette őket. Az utóbbi volt a közvetlen oka annak, hogy a 4. híradó zászlóalj Lønborgban és Vostrupon kapcsolatba lépjen az ellenállással, mert a németek az asszonyokat és a gyermekeket Németországba akarták visszaküldeni. Ez a pont is az egyik fő témája lett a 93/VI-os zászlóalj és a birkerødi ellenállás között folytatott tárgyalásnak. Egyetértésre jutottak abban, hogy a dánok a zászlóaljhoz tartozó nőknek és gyermekeknek gondját viselik, ha harcra kerül a sor.
Egy további nyomós ok lehetett az együttműködésre, hogy a magyaroknak szükségük volt valamiféle alibire, hogy felelni tudjanak, ha Magyarországra való hazatérésük után elszámoltatásra kerül sor a náci hadsereggel közös múltjuk miatt. Egy olyan igazolás, hogy a németek kapitulálása előtt tevékenyen együttműködtek a szövetséges hatalmakkal, valószínűleg jobb megvilágításba helyezte volna őket. Ez a 93/VI-os zászlóalj és a birkerødi ellenállás közötti egyik tárgyaláson fogalmazódott meg. A magyarok egyik feltétele az volt, hogy ha együttműködnek a közös felkelésben, arról az angol rádió számoljon be. Követelték, hogy a németek kapitulációja után indítsanak tárgyalásokat a Szovjetunióval arról, hogy visszaadják az orosz csapatok által Magyarországon elvett földet azoknak, akik a dánok oldalán harcoltak.[20] Végül a magyarok írásbeli igazolást kértek arról, hogy miután az ellenálláshoz kapcsolódtak, németellenes magatartást tanúsítottak. Világi Zoltán százados a 4. híradó zászlóaljtól céltudatosan gyűjtött ilyen igazolásokat a németek kapitulációja utáni napokban. Kapott ajánlóleveleket az ellenállástól és a szövetséges pilótáktól, akiknek menekülését elősegítették, és ez később nagyon előnyös volt. Sok példa van arra, hogy a magyarok − az egyszerű közkatonáktól a tisztekig − a kapituláció után írásbeli tanúsítványt kértek az ellenállástól. Néhányan szerencsések voltak, és még az országból való elindulás előtt megkapták ezt. Mások a hazaérkezés után levélben kérték ilyen igazolás megküldését. „Jó lenne, ha az igazolásban az állna, hogy náciellenes voltam, hogy segítettem a dán ellenállásnak, és részt vettem a két angol pilóta megmentésében”, írta Vassányi Béla egy levélben 1946 novemberében, amelyben dán bajtársát, Harald Jensent arra kérte, hogy szerezzen a lønborgi paptól egy igazolást a számára. „A plébános biztosan emlékezni fog erre az esetre, mert ő ellenálló volt, és az angol pilóták nála rejtőztekk. Ettől az igazolástól függ az egész jövőm.” Az ellenállás sok igazolást állított ki. 1946 júniusában Thyből küldtek egy nyilatkozatot, amelynek hatálya a 91/II.-es zászlóalj tisztjeinek legnagyobb részére kiterjedt.[21]
Végül az utolsó és a legnyomósabb indok az együttműködés keresésére a magyaroknak az a szándéka volt, hogy ne vegyék őket egy kalap alá a németekkel. Ez az óhaj abban fogalmazódott meg, hogy a német hadsereg összeomlása után a magyar zászlóaljjal jobban bánjanak, mint a német katonákkal, akiktől el akartak szakadni. A zászlóalj dán földön akart maradni mindaddig, míg a Magyarországra való közvetlen visszatérés lehetővé válik. Arra gondoltak, hogy majd vonattal szállítják haza őket, és nem kell gyalogmenetben hazatérni. Éppen ez az ígéret vezetett számos problémához a németek kapitulációja után. Mert a többi ígérettel ellentétben − például, hogy megvédjék a nőket és gyermekeket, valamint, hogy igazolásokat állítsanak ki − azt az ígéretet, hogy a magyarokat másképp kezeljék mint a németeket, nem tudták beváltani.
Nagyjából és egészében nem volt kétség afelől, hogy az ellenállás számított a tisztekre, így Guthy Tibor alezredesre, a lemvigi 10. tüzérosztályból, Eperjessy Olivér őrnagyra az ölgodi 2. mérnökezredből, Járdány Kálmán századosra a 93/VI. høveltei zászlóaljból és Steiner Jenő századosra a lønborgi 4. híradó zászlóaljból. Őket mint aktív vagy passzív ellenállókat mind beépítették az ellenállás terveibe. Egy további kérdés a két legnagyobb ranggal rendelkező tiszttel volt kapcsolatos: Kóbor János alezredessel, a 91. ezred parancsnokával, valamint Vittay Béla ezredessel, az összes magyar egység parancsnokával. Vajon együttműködtek-e és rokonszenveztek-e az ellenállással? Hogyan ítélték meg azt, hogy a német oldalon álltak a háború utolsó napjaiban? Egyikük sem hagyott maga után írásbeli dokumentumot arról az időszakról, amelyet a magyar csapat tisztjeiként Dániában töltöttek. Megtartották anonimitásukat a háború alatt és utána is. Amit tudunk róluk, azt az ellenállás adataiból, a családjuktól s némely más forrásból tudjuk. Ezek az információk azonban több ponton ellentmondanak egymásnak.
Kóbor János és kísérete 1945. február közepén érkezett a Nymindegabnál fekvő Outrupba, ahol a németek kapitulációjáig tartózkodott. Ezekben a hetekben együtt lakott feleségével, Ilonával és Miklós fiával a boltos lakásának ebédlőjében, amit a németek számukra lefoglaltak. De Kóbor nem tartózkodott sokat ezen a helyen, mert többnyire úton volt a környéken, ahol ezrede egységei állomásoztak.[22] Semmi nem mutat közvetlenül arra, hogy Kóbor János együttműködött volna az ellenállással, noha valószínűleg tudott róla, hogy ilyenre sor került. Magatartásából azonban nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy ellenséges volt a beállítódása, még akkor sem, ha néhány ellenálló úgy vélte, náci volt.[23]
Több vizet zavart a dán ellenállás köreiben kelet-dániai tiszttársa, „vitéz” Vittay Béla ezredes, ezredparancsnok. Egy magyar katonai kézikönyv szerint különböző csapattestek parancsnoka volt a keleti fronton, mielőtt 1945 tavaszán a Dániában tartózkodó magyar egységek főparancsnoka lett.[24] Vittay Béla ezredes törzskarával 1945. január 26-án érkezett Dániába. Párnapos esbjergi tartózkodás után a törzset Koppenhágába küldték, ahol az ezredes főhadiszállása a koppenhágai Nørrevoldon lévő Købmandsskoleban volt 1945 áprilisáig. Ezután a Roskilde-be költöztek, ahol a haraldsborgi Husholdningsskoleban helyezték el őket. Az ellenállás dokumentumaiban mint nácit emlegetik. Ez a jellemzés a háború után bekerült a hivatalos levelekbe, helytörténeti könyvekbe anélkül, hogy jobban megvizsgálták volna az ügyet.[25] Kiderült, hogy a vád egyetlen meghatározható esetből támadt, a németek kapitulációját követő napokból. 1945. május 6-án a 93/VI.-as zászlóalj a høveltei táborban megtagadott egy német parancsot, hogy a németekkel együtt vonuljon a határ felé. Járdány Kálmán százados ekkor kijelentette, hogy a zászlóalj kivált az ezredből, és az ellenállás irányítása alatt áll. A németek ezután Vittay ezredparancsnokhoz fordultak, hogy tegyen rendet soraikban. Ő pedig roskildei főhadiszállásáról telefonon keresztül vette fel kapcsolatot Járdány századossal, akit leváltott és letartóztatásba helyezett.[26] A következő órákban az ügy drámai fordulatot vett. Hogy elkerülje a letartóztatást, Járdány kapitány mindkét segédtisztjével egy közeli erdőbe menekült. Egyidejűleg a németek gépfegyverekkel körbevették a tábort, felkészültek a harcra, annak ellenére, hogy már megtörtént a kapituláció, és a kivonulásra készültek. Vittay ezredes Roskildeből Høveltebe sietett, közben azonban az ellenállók egy úttorlasznál Farumban feltartóztatták, és foglyként vitték az sjællandi ellenállás központjába, Holtéba. Ugyanaznap az este, amikor az angol főhadiszálláson a koppenhágai d´Angleterre szállodában ezt megtudták, elrendelték, hogy engedjék szabadon, ami másnap reggel meg is történt. Ebből az esetből kiindulva állította az ellenállás birkerødi parancsnoka jelentéseiben a dán kormánynak, hogy ez a férfi „ismert náci” volt. Ez a minősítés többször is felbukkant, többek között amikor a Felszabadítási Mozgalom Tanácsának elnöke, Mogens Fog 1946 júniusában a magyar kormányhoz fordult.[27]Lehet-e ezeknek az eseményeknek az alapján az ezredest náciként megbélyegezni? Bizonyára nem, mert bármennyire hajthatatlanul és politikailag helytelen módon is viselkedett, minden jel arra mutat, hogy nem volt más választása. Az angolok elhatározták, hogy a német parancsnoki struktúrát megtartják a kapituláció után is. Ezért a szabályok szerint az ezredesnek közbe kellett avatkoznia, amikor az egyik zászlóalj ki akart válni az ezredből, és a dánok oldalára akart átállni, ahogy ez Høveltében történt. Vittay azt tette amit a németek és velük együtt az angolok követeltek, ezt erősíti meg az a tény, hogy az angol főhadiszállás szabadon bocsátotta.
A történtek azt mutatják, hogy Kóbor János, Vittay Béla és a többi tiszt nagyon különbözően reagált, amikor veszély fenyegette őket ezekben a kaotikus napokban a németek kapitulációja előtt és után. Mindenki azt tette, ami a saját meggyőződése szerint a legbiztonságosabb volt a maga, a családja és a legénysége számára. A háborúnak vége volt, mindenki csak azt várta, mikor térhet már haza Magyarországra. Vannak, akik úgy reagáltak, hogy tevékenyen együttműködtek az ellenállással, mások passzívan viselkedtek, megint mások pedig a végsőkig kitartottak a német hadsereggel való szövetség mellett. Azok a tisztek, akik cselekvő módon részt vettek az ellenállási mozgalom harcaiban, bizonyos joggal a szövetségesek oldalán állóknak tekinthették magukat, és elvárták, hogy megkülönböztetett módon bánjanak velük. Ezeket az elvárásokat bonyolította az a tény, hogy a németek harc nélkül adták meg magukat, és néhány esetben − mint például Høveltében − kijelentették, hogy amit kapitulációnak neveznek. tulajdonképpen csupán fegyverszünet, amit az angoloknak és az amerikaiaknak ajánlottak fel, és hogy a magyarok semmiképpen nem adhatják meg magukat a dán ellenállásnak. Egy ilyen helyzetben a magyarok nem tudták, kire hallgassanak. Ebben „a németek által már elvesztett háborúban” még mindig a németek maradtak a hangadók.

Emberek egy embertelen háborúban

Mit mondhatunk ma ezekről az eseményekről? Közelebbről tekintve a  magyarok nem hagytak sok maradandó nyomot maguk után. Néhány felirat a sírköveken, egy szótár, itt-ott egy bajonett, egy fába faragott címer. Nem sok. Visszatekintve: a magyarok, akik Dániába jöttek, baj nélkül megúszták a dolgot. A II. világháború hatalmas emberveszteségét tekintve, ahol Magyarország borzasztóan nagy árat fizetett, Dánia nem volt a legrosszabb tartózkodási hely, ha eltekintünk a későbbi tragikus eseményektől, amely a bornholmi magyar katonákkal történt. A hazatérés utáni években jöttek rá sokan arra, hogy milyen szerencséjük volt, hogy Dániába kerültek. Így a legtöbben megmenekültek az orosz munkatáboroktól. Éppen ezt emelte ki Muzikár Sándor, amikor először találkoztam vele kis üdülőházában, fent a Mecsekben, Pécs felett. Az akkor 85 éves volt századparancsnok ezt mondta: „Most is szerencsémnek tartom, hogy Dániába mentünk. Ha nem, talán Szibériába kerülünk, ahol szenvedtünk és talán meghaltunk volna. Isten óvja Dániát! Gud bevare Danmark!”
Nem a háború, nem az ellenállás, nem a katonai együttműködés, nem a meghiúsult ígéretek kötötték össze a magyarokat a dánokkal a háború utáni években, hanem a vendégszeretet, amit ott-tartózkodásuk idején megtapasztaltak. Személyes kapcsolatok alakultak ki, amit az ország elhagyása után is megtartottak. Talán emlékeztette őket valami otthonukra, talán láttak egy álmot, hogy hogyan is lehet élni. Ezért történt, hogy soha nem tudták elfelejteni az ittlétet? A Magyarországra való hazatérésük, 1946 után gyakori levélváltásokkal folytatódott a kapcsolat a katonák és egykori vendéglátóik között a nehéz körülmények ellenére is. […]
A magyarok kívül estek azon a képen, amilyennek egy háborús megszálló hadsereget el lehet képzelni. Belekényszerítették őket egy háborúba, amely nem az övék volt, sokszor nehéz volt megkülönböztetni, hogy kik is voltak a megszállók, kik a megszállottak. Sokan a magyar katonák közül nagyon fiatalok voltak, először jártak idegen országban; többen közülük még nem is jártak a maguk faluján túl. Elszigetelt helyekről jöttek Nyugat- és Dél-Magyarországról, olyan településekről, mint Kaposvár, Pécs, Mohács, Szekszárd és Szeged. Meghatározó szerepet játszott, hogy lakhelyükön a magyar katonák és hozzátartozóik oly közel éltek a dánokhoz. Ebből kölcsönös megértés fakadt. „Társaink voltak a szenvedésben, de őket keményebben érintette a háború valósága mint minket,” mondták róluk a dánok. […]
Ma mindez már történelem. Nem létezik többé a vasfüggöny, amely Kelet-Európát és Magyarországot elválasztotta Európa többi részétől. Megbukott a diktatórikus rezsim, a magyar nép ismét szabad. Politikai és katonai értelemben az akkori három fél − a magyarok, a németek és a dánok − egymás mellett állnak mint a NATO és az Európai Unió tagjai.
A dánoknak a maguk diszkrét módján megvolt a képességük és akaratuk a vendégszeretetre, amikor a magyarok 1945 telén és tavaszi hónapjaiban kopogtattak ajtóikon. Gesztusuk távlatos magatartást és értékeket tükrözött. Ezt a magyarok sohasem felejtették el…
Søren Peder Sørensen

_____________________________

Képaláírások:

1. A magyar katonák elhagyják Dániát a német kapituláció után 1945 májusában.

2. A magyar alakulatok állomásozása Dániában. (Térképvázlat)

3. Magyar katona a herningi temetőben az öt megölt magyar sírjánál.

4. Világi Zoltán (jobbra) a paplakban Bork Hasnsennel és dán szomszédaival

5. Magyar katonák és családtagjaik érkeznek Dániába.

 

---

[27] Levél, kelt 1946. június 21-én. Magyar Hadtörténeti Múzeum, Budapest.

HONISMERET 2007/6