Egy magyar fiatalember a II. világháborúban

Boros István.
Budapest 2002

Az események jobb megértése érdekében a történet az I. világháború befejezésével kell kezdeni.
Magyarország az I. világháború befejezéséig az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott. A Monarchián belül éltek cseh, szlovák, román, szerb nemzetiségű népek is. Ezekbőll igen sokan a régi – Trianon előtti – Magyarország területén éltek, magyar fennhatóság alatt. Ezek a népek nem voltak megelégedve a helyzetükkel, nagyobb önállóságot, saját nyelvű iskolákat akartak. A Monarchia erre nem volt hajlandó, ezért más országokhoz fordultak – titokban – segitségért. A cseheket Anglia, a románokat Franciaország, a szerbeket pedig Oroszország támogatta ezen  törekvéseikben. A különböző nemzetiség az I. világháború alatt a Monarchia ellen cselekedtek ezzel is segítették az antant csapatokat a háború megnyerése érdekében.
Ez sikerült is, az antan győztesen került ki az első világháborúból. A trianoni békeszerződésben Romániának, Csehszlovákiának, Jugoszláviának ítélték Magyarország azon részeit, ahol ilyen nemzetiségü népek nagyobb számban éltek. így kerül Csehszlovákiához a Felvidék, Romániához Erdély, Jugoszláviához pedig Bácska. A régi – történelmi – Magyarország területének 2/3 részét, körülbelül 3 millió magyar nemzetiségű lakossal idegen fennhatóság alá helyeztek.
Ez óriási veszteség volt Magyarország számára. 1920 jünius 4-e gyásznap lett a magyar történelemben. A magyarok nem akartak beleegyezni ebbe a békébe és elhatározták, hogy mindent megtesznek azért, hogy az területeket visszakapják.
Olyan nevelési rendszert vezettek be, melyben az ifjúságot olyan azellemben nevelték, hogy minden területén úgy tanuljon és cselekedjen, hogy az elcsatolt területeket visszaszerezzük. Külön imádságot irtak ennek érdekében.
Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban. Hiszek Magyarország feltámadásában.”
Minden területen, iskolai, egyházi és katonai intézményekben olyan hazafias oktatás történt, mely a trianoni békeszerződés igazságtalanságát hangoztatta és annak megváltoztatására búzditott.
Hiába volt minden erőfeszítés, a trianoni békeszerződést aláíró hatalmak nem voltak hajlandók a változtatásra.
1938-ban Németország segítségével az elcsatolt területekből egyes részeket visszacsatoltak Magyarországhoz.
Sajnos ezért Magyarországnak Németország mellé kellett állni és a II. világháborúban is a németek oldalán álltunk. A háború végén, 1945-ben a győztes hatalmak visszaállitották a régi trianoni határokat. Az 1947. évi békeszerződés még további szigorításokat irt elő. Megszüntették a kisebbségi népcsoportok kollektiv védelmi jogát, csak egyéni jogokat lehet követelni. A Dunának Pozsony utáni szakaszát Csehszlovák területté nyilvánították és ezzel a szlovákok kezébe adták azt a lehetőséget, hogy a Duna vizét tetszőleges irényba tereljék.
Ez volt a II. világháború vége, de azért még közben sok minden történt. Mivel a trianoni békeszerződést a nyugati hatalmak diktálták, a magyar diplomácia a nyugati országokkal kívánt tárgyalni a II. világháborút illetően.
Sajnos ezek nem vezettek eredményre, mert a nyugati hatalmak (USA, Anglia és Franciaország) Jaltában megállapodott a Szovjetúnióval, hogy egymás tudta nélkül nem tárgyalnak Európa jövőjéről. Ezen kivül felosztották egymás között Európát és a Szovjetúnió érdekkörébe tették Magyarországot. Ezek alapján a nyugatiak a magyar tárgyaló delegációt az oroszokhoz irányították.
Ezzel a nyugatiak egyértelműen a Szovjetúniónak engedte át Magyarországot, illetve azokat a rerületeket, melyeket a háború után az oroszok „megszállva” tartottak. Ez következett Churchillnek azon kijelentése alapján, miszerint „Hitler legyőzése érdekében még az Ördöggel is cimborál”. Ezért odaadta Sztálinnak az említett területeket azért, hogy a Szovjetúnió hadba lépjen Hitler ellen.
Nem a magyarok akartak a Szovjetúnió fennhatósága alá kerülni, hanem a nyugati hatalmak tétték oda.
Magyarországon már 1919-ben volt 133 napig proletár diktatúra. A magyar nép minden rétege, szegény és gazdag egyformán tudta, hogy milyen a valóságban a szovjet rendszer. Ebből az időből igen sok kommunista talált menedéket a Szovjetúnióban és várták a lehetőséget, hogy hazajöjjenek. 1944-ben a magyar politikai vezetők nem a munkások hanem  földbirtokosok és gazdagabb emberek közül kerültek ki. Ezért megalázó lett volna a volt politikai ellenfelekkel való tárgyalás. Magyarország két világháború közötti lakosságából kb 3 millió szegény sorban élt. Köznyelven forgott hogy Magyarorazág 3 millió koldus országa. Ezekből sokan abban reménykedtek, hogy egy szovje rendszer majd jobb életet hoz részükre.
Az uralkodó osztály pedig biztos volt abban, hogy szovjet győzelem esetén minden vagyonától meg lesz fosztva.
Ezen eszmefuttatások után térjünk rá a valós életre.
1944 augusztus 23-án Románia fegyverszünetet kötött a Szövjetúnióval. Ez nagy kötelezettséget írt elő Románia számára. Sok ezer személynek kellett az oroszoknak dolgozni, valamint a katonaság az orosz csapatok mellé lett beosztva és részt vettek a további hadműveletekben. (Románia ezen „jó tettével” azt akarta elérni, hogy a háború után állítsák vissza a trianoni béke által előírtakat és Erdély maradjon román fennhatósák alatt. (Ez így is történt.)
1944 szeptember végén a szovjet csapatok a magyar határ közelébe értek. Az ország vezetésének dönteni kellett, hogy mitévő legyen. Elhatározta, hogy tárgyalásokat kezd a szovjetekkel. A 18-40. év közötti férfiakat pedig kivonja a szovjet megszállásnak kitett területekről abban a reméyben, hogy meg tud állapodni a szovjetekkel valamilyan kedvező fegyverszünetben. Lakhelyünk, Orosháza csak 25 km-re volt a határtól, így parancsra mi is elindultunk abban a reményben, hogy nemsokára hazatérünk. Az én vándorlásom 2 évig, a testvéremé 3 évig tartott.
szeptember 24-én indultunk el, gyalog. Először a Tisza folyó mentén kellett segíteni a harcászati védvonal építésben. Október 6-án a szovjet csapatok gyors mozgással elfoglalták szülőföldünket. A fegyverszüneti tárgyalásokról semmi hír.
Október elején szétválogatták az embereket, hogy ki múlt el 21 éves.
Akik ezen a koron túl voltak, besorozták a katonasághoz így én is oda kerültem. A testvérem még csak 18 éves volt, ő a polgári egységben maradt. így mint katona, a dunántúli Kaposvárra kerültem, Itt ért bennünket a hír hogy a magyar kormány fegyverszünetet kért a szovjetektől kérik a hadműveletek beszüntetését. Ez október 18-án volt.
Sajnos, csak egy napig tartott az öröm hogy vége a háborúnak és mehetünk haza.
Mint már emlitettem, nagyon megosztott volt a magyar társadalom. A vagyonos rétegek, földbirtokosok, gyárosok, a római katolikus egyház, a katonatisztek mind a vagyonuk elvesztésére számíthattak. Egyedul csak a szegény nép számíthatott valami jóra.
Időközben a német csapatok is összeszedték az erőiket és igy nem lett megkötve a fegyverszüneti egyezmény. A háború folytatása mellett állók kerültek ki győztesen annak ellenére hogy a háború megnyerésére semmi esély nem volt. A hadfelszerelés egyenlő volt a nullával. A mi egységünkben 1oo emberfől 20-nak volt pisztolya azon kívül más fegyver nem volt. A hozzánk hasonló egységek összlétszáma kb 10.000 fő volt és ezeknek az embereknek a szülőföldjét már elfoglalták az oroszok. Az utak teljesen tele voltak olyan menekülő magyar családokkal, akik erdélyből, a Délvidékről jöttek, mert nem mertek a lakóhelyükön maradni, féltek az ottani románok, elletve szerbek bosszújától.
így a mi sorsunk meg volt pecsételve. Nekünk már volt hazánk. Olyan gyorsan jöttek az oroszok a sík területen, hogy a németek új védelmi vonalat csak a Balaton mellett tudtak kialakítani.
így mi a senki földjén voltunk. Sokakban felmerül a gondolat, hogy menjünk át a fronton a szülőföldünkre. A barátommal mi is elindultunk hazafelé. Nem messzire jutottunk észrevette a parancsnokunk, hogy mi „nem arra megyünk, ammerre kellene”. A nagy zűrzavarban sikerült kimagyarázni magunkat, hogy mi csak egy ottani régi ismerősünktől akartunk elbúcsúzni. Szerencsére elhitték és így nem volt különösebb következménye a „félrelépésünknek”.
E sikertelen kísérlet után megfogadtuk a barátommal, hogy többeelt nem kísérletezünk, oda megyünk, ahova mondják. November 3o-án indultunk el Kaposvárról gyalog és a „félrelépésünk” is ezen a napon volt. December 2. – án Balatonkeresztúon volt a szállásunk egy birkahodályban. 3.-án reggel, amikor sorakozó volt, megdöbbenve láttuk, hogy a 240 fős egységünkből csak 80 személy jött össze. A többi 160 személy útközben, vagy az éj leple alatt „félrelépett”. A sászlóalj parancsnokság óriás botrányt csinált, Főbelövéssel akasztással fenyegetőztek azzal szemben, aki a továbbiakban ilyet cselekszi. Gyalog indultunk tovább.
Rövidesen elértük a Balatont és itt szembetaláltuk magunkat egy újonnak épített harcászati vonallal. Eddig a senki földjén voltunk és csak itt lett volna alkalom a „félrelépésre”.
Időközben a háború folytatása mellett döntők az úgynevezett „nyilaskeresztesek” rendezték soraikat és szigorú rendszabályokat hoztak azokkal szemben, akik a háború folytatása ellen cselekednek.
Mivel mi lényegében fegyvertelenek voltunk, nem tehettünk semmit, mert a nyilaskeresztesek teljesen fel voltak fegyverezve.
Igy nem volt más választásunk, mint gyalogolni tovább, ha úgy szólt a parancs.
Hosszabb-rövidebb egyhelyben tartózkodás után napi 30- 40 km gyaloglással Sopron, Wiener Neustadt, Berndorf útvonalon eljutottunk Amstettenig. Szerencsésen kimaradtunk mindenféle harci cselekményből. Agitáltak bennünket, hogy jelentkezzünk önként különböző elit alakulatokba. Egy páncélos jármű kilövéséért a legkülönbözőbb jutalmakat ígértték,   tjelentkező nem volt. Bennünket semmiféle harci cselekményre nem lehetett rábeszélni. Mint megbízhatatlan személyeket kezeltek. De az a lényeg, hogy szerencségesen átéljük a háborús időszakot.
Parancsnokaink zöme hozzánk hasonló gondolkodású volt. Nem vágytak kitüntetésre, nem vittek bele semmiféle zavaros harci cselekménybe. Ők is a csendes túlélés hívei voltak.
1945 február 16-án jött a parancs, hogy vonatra szállunk és felmegyünk Dániába, mert az ottani német csapatokat kiviszik a fronta és nekünk kell biztosítani a dán vasútvonalak védelmét akkor, amikor német szerelvény halad rajta.
Felrakodtunk egy teherszerelvényre és egy nap meg egy éjszaka alatt elértünk a dán határra.
Nagyon kíváncsi voltam Dániára, mert itthon nagyon sokathallottam a dán mezőgazdaságról, annak fejlettségéről. Mivel én is földműveléssel foglalkoztam, nagyon érdekelt az a dán világ. Magyarországon a dán megőzazdaságot tartották mintának a jövő fejlesztése szempontjából.
Délután érkeztünk Herning nevű dán városba, majd az esti órákban indultunk tovább. Lassan haladt a vonatunk, amikor nagy rázkódást észleltünk. A mi vagonunk ajtaja kinyílt, becsukódott és újra kinyílt. Szerencsére mi feküdtünk a vagon alján és így velünk nem történt semmi. Egy másik vagonban álltak, és amikor az ajtó kinyílt, többen anyitott ajtóba estek és a becsapódó ajtó egy fiatalembert halálra zúzott.
A vonat megállt utána a tisztek jártak a szerelvény mellett és mondták, hogy mindenki maradjon a helyén, mert a dán szabotőrök felrobbantották a szerelvényünket. A mozdony után egy személykocsi volt, melyben a tisztek utaztak, utána pedig egy lapos kocsi. Ez az ütközés következtében felhasította a személykocsit. A kocsiban utazók közül 4 személy meghalt és többen megsebesültek. Összesen 4 halott volt az 1000 emberből. A tisztek vészjóslóan nyilatkoztak, hogy ez csak a kezdet és további támadásokat lehet várni. Én nem úgy gondoltam. Úgy éreztem, hogy mi valami tévedés áldozatai lettünk, mert a dánoknak semmi okunk nem volt arra, hogy minket, fegyverteleneket így fogadjanak. Rövidesen kiderült, hogy a dán határig egy német szerelvény haladt előttünk, majd a határnál előre engedtek bennünket és így helyettük minket robbantottak fel.
A halottaknak temetést rendeztünk és a herningi temetőbe eltemettük őket. A robbantást és a temetést fényképekkel örökítettük meg. A szerelvény rendbetétele után tovább utaztunk Bedsted – nevű helységbe. Itt egy egyházi épületben lett a szállásunk. A németek elmentek a frontra és a mi feladatunk azt lett, hogy vigyázzunk a vasútvonalra, amikor német szerelvény halad rajta.
Megérkezésünk utáni este nagyon megható élmányben volt részem. Őrségben álltam a szállásunk előtt, amikor a szomszéd házból kijött egy kislány, kezében egy nagy tálca. Először nem tudtam, hogy mire gondoljak. Amikor közelbe ért, láttam, hogy a tálca tele van szendviccsel. Odajött hozzám és mondta, hogy ezt nekünk hozta. Először nem akartam elhinni, hogy ilyen történhet, de rövidesen kiderült, hogy nincs itt semmiféle tévedés, azt valóban nekünk hozta. Hálásan megköszöntem, bevittem a szálláshelyünkre, kiosztottam és egészséggel elfogyasztottuk.
így bizonyosodott be, hogy mi nem vagyunk ellenségel egymásnak. Mi az életünket mentve kerültünk Dániába és hálával tartozunk a dán lakosságnak, hogy segített bennünket az életben maradásban. Katonai munkánk nem igen volt, A németek hagytak 50 puskát és kerékpárt 250 embernek. Időnként kimentünk a vasútvonal mellé, amikor német szerelvényt vártak és őrködnünk kellett, hogy illetéktelen személy ne menjen a vasútvonalra.Nem is történt semmi baj. Nem is láttunk olyan személyt, akiről rosszat lehetett feltételezni. A dán földművesek végezték a tavaszi munkát, elbeszélgettünk velük. Németül próbáltuk megérteni egymást. Rövid időn belül készített a parancsnokság dán-magyar szótárt és az sok segitséget jelentett.
Csendben teltek a napjaink. A háborúnak a szelét sem éreztük. Sok szabaidőnk volt. Összejártuk a környéket, tanulmáyoztuk a dán vidéket. Az ellátásunk tűrhető volt. Zsoldot (zsebpénzt) is kaptunk. Havi 30 dán koronát.
Március végén áthelyeztek a IV. híradó zászlóaljhoz. Ez az egység a Lönborg nevű faluban volt. Egy tanyai iskolában szállásoltak el bennünket.
Jó helyünk lett, mert messzire voltunk a falu központjától, ahol a paranocsnokság lakott.
Az élelmezést onnan kaptuk. A délelőtti órákat tanulással töltöttük. Az elektrotechnikát és távközléstechnikát kellett tovább tanulni. Déltől már nem volt oktatás, szabadon járhattuk a vidéket.
így még több időnk volt az ottani lakosság megismerésére. Ugyanúgy, mint Bedstedben, sőtt, itt még nagyobb barátsággal volt irántunk a lakosság. Több lehetőségünk volt az ismerkedésre. A tavaszi munkák miatt sokan kint voltak a földeken. A lakosság között sok volt a fiatal. Mi is fiatalok voltunk és a fiatalok között gyorsabban indult a barátkozás.
Az egyik tanyában a Hundeboll család család lakott, Itt 6 fiatalt – 3 fiut és 3 leányt – ismertünk meg. Az apának – Peter Hundeboll – nak igen sok ismerete volt Magyarországról. Megmutatta azokat a könyveit, melyekben szerepelt Magyarország. Az ismeretei Magyarország tekintetében nagyon reálisak voltak. A nyelvi nehézségek miatt nem tudtuk részletesen megismerni egymás gondolatait, de az irántunk érzett nézetei nagyon megértőek voltak.
A fiuk megmutatták a gazdaságot, mely az akkori időknek megfelelően teljesen gépesive volt, Megismerkedtünk az ottani ételekkel. Megmutatták azok elkészítési módját. Itt a valóságban láttam azt a dán életmódot, melyről otthon olvastam.
Itt láttuk azt a korszerű mezőgazdaságot, melyet Magyarországon is meg kellett volna valósítani. Amikor szabadidőnk volt, mindíg törekedtünk arra, hogy a dán népet, a dán vidéket minél jobban megismerjük. Lönborgban több szálláshelyen voltak a magyarok elszállásolva és minden részen hasonlóan jó viszony alakult ki a dán lakosság és a magyar katonák között.
Dániában május 5. – én lett vége a háborúnek. Nagy örömujjongás volt, hogy megszületett e béke. A falu főterén nagy ünneplést rendeztek. Ez egyben a magyarok búcsúzását is jelentette, mert az angolok parancsa szerint a magyar csapatoknak ki kell vonulniuk Dániából Németországba.
Ezek után a magyarok elbúcsúztak i dán ismerőseiktől. Én is elbúcsúztam a Hundeboll családtól. Emlékül az apától, Peter Hundebolltól és a legfiatalabb leánytól, Évatól fényképet és egy pár soros emlékírást kaptam.
Ezen fényképek alapján kerestük meg Éva Hundebollt 1970-ban. Meg is találtuk, több másik akkori ismerőssel együtt. Jó baráti kapcsolat alakult ki a Boros és Hundeboll család között, mely most is tart és amelynek külön története van.
Ezek után elindultunk gyalog Dániából Németország felé, egyenlőre még ismeretlen helyre. Ettől kezdve már mint angol hadifoglyokat tartottak nyilván. Naponta 50 km-t yalogoltunk, fedett szállásunk nem volt, a földön aludtunk. A német határhoz érve találkoztunk először angolokkal. Akinek volt fegyvere, azt le kellett adni és utána jött a fertőtlenítés. Ezek után indultunk tovább.
Az lett volna jó, ha Magyarországra hazajöhettünk volna, de parancs szerint hadifogoly táborba kellett mennünk, amelyet egyenlőre nem tudtuk, hogy hol van. Több napos vándorlás után kőzőlték, hogy Németország északi részén a dán határ – Keleti tenger – Ésyak-keleti csatorna – Északi tenger által határolt területen – valahol – lesz a hadifogoly táborunk.
Egy délután megérkeztünk az Északi tenger partján fekvő Nordeich nevű helységbe. Mi a atengerparton lévő faházakban lettünk elszállásolva. Több ilzen épület volt, Itt ágy nélkül a földre terített szalmán aludtunkt. Élelmünk csak az volt, amit Dániából hoztunk magunkkal. Egy hét után indult meg a szervezett étkeztetés. Csak élelmiszer nyersanyagot kaptunk és azt a magzar szakácsoknak kellett elkészíteni, megfőzni, hogy olyan állapotban legyen, hogy meg lehessen enni. Ivóvíz ellátásunk vízhordó kocsival történt, több km-es távolságról. Ezeket a kocsikat a hadifoglzok húzták, mert más erő nem volt. Tavasz volt és az esőtől eltekintve viszonylag jó idő volt. Többször változtattuk a szállásunkat, de ez azt jelentette, hogy fabarokkból pajtába, vagy istállóba költöztünk, de végig a tengerparton maradtunk. Több ezer ember élt ilyen körülmények között. A polgáari lakosság igen kevés volt. Semmi munkánt nem adódott, mert ami a környéken volt, azt elvégezték a németek. Amikor jó idő volt, kimentünk a tengerbe fűrüdni, a többi időt meg a szállásunk, meg a saját magunk rendezésére fordítottuk.
Több hét után kialakult a környéken a magyarok elhelyezkedése és többször összejöttünk valamilyen kulturális eseményre.
Még moziba is elmentünk Wesselburen nevű faluba. A világ dolgairól, eseményeiről nem sokat tudtunk. Magyarországról annyit hogy szovjet megszállás alá került, sok embert elvittek a Szovjetúnióba.
Augusztusban megjelentek a Vöröskereszt küldöttei, akiken keresztül üzenetet lehetett küldeni Magyarországra a szüleinknek. Mint már emlitettem, semmiféle munkáank nem volt. Többször előjött az a gondolat, hogy miért tartanak itt bennünket munka nélkül. Volt olzan hir is, hogy ha rendeződnek a nagyok dolgai, mi az angolokkal meg az amerikaiakkal összefogva kiverjük az oroszokat Magyarországról. Ez egy álomnak elképzelhető, de valóságnak nem.
Közben telt az idő, mindjobban megismertük a környéket, mert több km távolságra el lehetett sétálni. Mi az Eider folyó torkolatánál laktunkt. Itt igen nagy volt az apály meg a dagály a tengeren. Egy nap az időjárás alakulásából a szél a atengervizet dagály idején behajtotta az öbölbe és óriási pánikot okozott a környéken. Félő volt, hogy az óriási viztömeg átszakitja a tenger gátját és elönt bennünket a víz. Éjjel, nappal talpon voltunk a lakossággal együtt. Szerencsénkre az ottlétünk alatt ez csak egyszer fordult elő.
Nyáron jó idő volt, de később már kezdett hűvös lenni. Augusztusban jött a hír, hogy téli szállásra megyünk. Örültünk a hírnek, mert a télen hideg lett volna a atengerparti fűtetlen szállásunk. Szeptember elején vonatra szálltunk és a német-holland határ menti Bocholt nevű városba vittek bennünket.
Itt a város mellett egy hatalmas tábor terült el. Camp. U. 8 volt a neve, régebben német ifjúsági kiképző tábor volt, később orosz hadifoglyok meg deportáltak lakták. Itt már, ellentétben a tengerparti helyünkkel, zárt helyzen voltunk. A tábor területét nem szabad volt elhagyni. Szögesdrót kerités volt, melynél angol katonák őrködtek.
A lakhelyünk központi fűtésű fa barakk volt, fa ágyakkal. Ez egészen jó, kulturált környezet. A fa ágyakon orosz nyelvű feliratok sokaságát találtuk, bizonyitékul arra, hogy előttünk itt oroszok laktak. A tábor mellett volt egy emlékmű a táborban meghaltak emlékére. Reméltük, hogy mi innen élve kerülünk ki.
Az angol hadsereg üzemanyag ellátására szolgáló csővezeték itt ért véget. Az itteni hadifoglyok feladata az volt, hogy a csővezetéken érkező benzint kannákba engedje és teherautókra rakja. Ez a munka volt teljes nap. Itt már nem panaszkodhattunk, hogy nincs munkánk. Hideg időbenez nem volt kellemes.
Nekem szerencsém volt, mert az angol tábori villanyszerelő mellé lettem beosztva és így nem kellett benzint tankolni. Az egész tábor elektromos hálózatának – az angol résszel együtt – a felügyelete volt a feladatunk. így szabadon járhattam, nem csak a magyar, hanem az angol területen is. Amikor angol részen valamit rendbe tettünk, mindig kaptam valamilyen ajándékot. Cigarettát, kávét, teát, csokoládét. Ez nagyon jól jött. Én nem cigarettáztam, a cigarettát mindig elosztottam a társaim között.
A tábor területén mindig elosztottam a társaim között.
A tábor területén rengeteg olyan elektromos anyag volt, amelyből meg tudtam épiteni egy rádió vevő készüléket. Ezzel a délutáni, esti órakban már tudtuk hallgatni a budapesti rádió műsorát.
így már többet tudtunk az otthoni helyzetról. A Vöröskereszten keresztül már levelet is tudtunk küldeni Magyarországra.
1946 tavaszán már mi is kaptunk levelet a magyarországi családunktól.
A tábori életünk tűrhető volt. A nem dolgozók 2000, a dolgozók 3000 kalóriának megfelelő élelmet kaptak. Időnként lehetett kérni kimenési engedélyt. Ezzel ki lehetett menni a táborból délutántól este 10 óraig. Ez idő alatt szét lehetett nézni a városban, mely teljesen le volt rombolva. Itt látható volt egy háború borzalmas következménye. A polgári lakossággal semmi kapcsolatunk nem volt, csak az angol hadsereg tagjaival. Ezek között mindenféle származású előfordult, ami az angol birodalomban létezett.
A hadifoglyok hazaszállitásáról semmiféle biztató nem hangzott el. így sorsunkba beletörődve éltük az életünket. Az angolokkal igen jó viszonyban foltunk. Tudomásul vettük, hogy mit szabad mit nem, és így nem okoztunk egymásnak kellemetlenséget. Az angol főnökömmel is jó barátságban voltam. Többször elvitt más angol táborokba, amikor olyan jellegű munkája volt. így megismertem a környező vidéket. 1946 tavaszán megindult a városban a munka. Mi a németekkel nem dolgoztunk, azt mondták az angolok, hogy nem velünk akarják újjáépíteni Németországot.
Márciusban azt mondták, hogy átszállítanak bennünket egy másik táborba és onnan történik a hazaszállításunk.
Egyszer vonatra szálltunk és átvittek egy új helyre, Eselheidébe. Ez magyrul szamáremezót jelent. Itt fűtetlen fa és vas barakkokban helyeztek el. A fa épületek jól szigeteltek és jó levegőjűek voltak. A vas barakk olyan volt, mint egy hat méter átmérőjű hordó kettévégva és a vágásával a földre fektetve. Az igaz, hogy nem ázott be, a szél se fújt be, de levegőtlen és napsütésben kibírhatatlan meleg volt.
Ez már igazi hadifogoly tábor volt. Háromszoros tüskésdrót kerítéssel, a sarkokon őrtornyok, fegyverállással. A kerítések közötti terület simára elmunkálva, úgy, hogy ha egy veréb rálépett, már az is nyomot hagyott.
A tábor fele volt faépítmény, a másik fele pedig a félbevágott vashordó-szerű alagútépítmény. Itt semmiféle munka a lakhely takarításon kívül nem volt. A táborban példás rend volt, mosdási, fürdési lehetőség, higiéniás állapot. Most már csak a hazaindulásra vártunk. Minden napkeltével vártuk, hogy megérkezit az az idő, amikor elindulhatunk haza. Este pedig csalódtunk, hogy ez a nap se hozott semmit.
Körülbelül 8000 ember volt a táborban. Az őreség egy skót ezredhez tartozott. Vasárnap és ünnepnap szépen felöltöztek szoknyába és egy igazi skót katonazenekar muzsikált. Nagyon szép volt ilyet látni és hallani. Ez egyedülálló élelmiszer naponta.
Elfoglaltság nélkül nagyon unalmas volt az élet. Önképzőkör szerű tanfolyamokat szerveztünk és tanulásra forditottuk az időt. Igen sok értelmiségi ember volt és igz nem unatkozott az sem, aki tanitott, az sem, aki tanult.
Mindenkeben, különösen a családosokban igen nagy volt a honvágy. Egy évvel a háború befejezése után is távol lenni a hazától nem kellemes helyzet.
Egy olzan társunkra emlékszem, akiben olyan érzések támadtak, melynek hatására nekiment a drótkeritésnek, hogy ő innen mindenképpen kitör. Az őrség figyelmeztető lövésére sem hátrált meg és az őrség lelőtte. Ott lett eltemetve. Ezen kivüll más hasonló eseményre nem emlékszem.
Ebben a táborban, mint az előzőben, előttünk orosz hadifoglyok voltak. Itt is a faágyal tele voltak orosz írással. Nagyon sokan lehettek, mert közülük 45000 ember meghalt. Közös síremlékük van. Egy háromélű márvány obeliszk. Az egyik odalán angolul, a másikon németül, a harmadikon pedig oroszol olvasható a megemlékezés az elhunytakra.
Itt csak egy-két alkalommal mehettünk ki a táborból, akkor amikor angol-magyar football mérkőzés volt.
Egy alkalommal láttam az emlékoszlopot először. (1989-ben második alkalommal.)
Májusban jött a hír, hogy csomagoljunk, mert indulunk haza. Nagy volt a sürgés-forgás, rendeztük a kis úti holminkat. Egy nap összecsomagoltunk és felsorakoztunk az indulásra. Vártuk, hogy mikor indulunk, de ez nem történt meg. Jött a parancs, hogy mindenki menjen vissza a szállására, mert leállt a hazaszállitás. Nagy volt az elkeseredés. Napok múlva kiderült, hogy egy előző hadifogoly szerelvényt a magyarországi beérkezés után a szovjetek tovább akartak vinni a Szovjetúnióba. Ezt az angolok nem engedték meg és ezert állt le a további hazaszállitás.
A felsőbb hatóságok tárgyalni kezdtek és csak 1946 szeptemberében indult útnak újabb hadifogoly szerelvény.
Szeptember 16-án végre felszállhattunk a vonatra és elindultunk Magyarországra. Minden zökkenő nélkül hazaértünk. Magyarországon Kaposváron volt az átadó-átverő állomás. Itt az angol kísérőink átadtak bennünkel a magyar hatóságnak.
Megkezdődött a volt hadifoglyok átvétele. Ebben az angolok már nem vettek részt. A magyar átvevők egyes sorokban felsorakoztattak bennünket. Minden holminkat ki kellett rakni magunk elé. Mindent megszemléltek és az olyan tárgyakat, melyek a magyar hadseregből származtak, le kellett adni. Ilyen volt a derékszíj, hátizsák. A más származású tárgyakat meg lehetett tartani. Nekem igen sok német és angol gyártmányú műszaki anyagom volt, melyeket minden hátrány nélkül hazavihettem. Ilyen volt még a térkép, fénykép, levelek, melyeket nem kellett leadni.
Két olyan tárgyam volt, mely a magyarországi elindultásomtól, a magyarorszagi visszaérkezésemig megmaradt. Ez a zsebórám és a borotvakésem. Ezek végig kisértek az utamon és mind a mai napig megvannak.
Az átvevők az adataink alapján leellenfőrizték, hogy nem voltunk-e valamilyen népellenes szervezet tagja. Nem követtünk el semmiféle terror csalekményt. Azokat, akiknél mindent rendben találtak, ellátták hazautazási igazolvánnyal és elindították a régi lakhelye felé. Én semmiféle kifogás alá nem estem. Nálam mindent rendben talátak, így elindultam hazafelé.
Hazaérkezémkor otthon találtam édesanyámat, édesapámat, de a testvéremet nem. Kiderült, hogy a háború folyamán őt a Szovjetúnióba hurcolták. A szüleim kaptak tőle üzenetet, hogy Moszkvában van, munkatáborban. Csak 1948-ban került haza.
Sajnos, maláriás beteg volt és csak több év utún gyógyult meg. Magyarországról, illetve a magyarok által lakott területről körülbelül 600.000 magyar került ki a Szovjetúnióba. Ezek közül talán 300.000 a hazatértek száma. A többiek vagy a harcmezőn, vagy a fogoly, illetve munkatáborokban elhaláloztak.
A hazatérésem utáni időkban többször összejöttünk barátok, rokonok, ismerősök és elmondtuk háborús élményünket. Sajnos, nagyon sokan meghaltak. Volt olyan, aki harc közben esett el, a másikat a bejövő szovjet csapatok szabályosan kivégezték. A mi vidékünkön 1944 október 6-tól a háború befejezéséig 1945 május végéig a polgári lakosság is félelemben élt. A szovjet katonaság, valamint a román-szovjet békeszerződés alapján a szovjet csapatok mellé rendelt román katonaság ellátása a lakosság rovására történt. A férfi lakos elhurcolása, a nők bántalmazása bármikor megtörténhetett.
1946-től már rendeződött a helyzet és nem fordultak elő szélsőséges esetek. A szovjet hadifogságból hazaérkezők is elmondták az élményeiket, mely nagyon lehangoló volt. Az ottani társadalmi helyzetet nagyon rossznak látták és a hadifoglyok helyzete is elszomorító volt.
Én is elmeséltem az élményeimet. Nagy hatással volt az, hogy én Dániában a valóságban láttam azt, amit itthon könyvekből olvastunk Dániáról, annak mezőgazdasági fejlettségéről és ami a magyar parasztság álma volt.
A későbbi években, amikor a magyar gazdasági helyzet is javult, és már volt autónk, elhatároztam, hogy a vándorlásom útját autóval végigjárjuk és megmutatom azokat a vidékeket, melyeket akkor láttam. Megkeressük Dániában azokat az embereket, akiket annak idején megismertem.
Erre az útra 1970-ben került sor. Megkerestük azt vidéket, ahol a Hundeboll család lakott. A lakás már nem volt meg. A szomszédoknak megmuttam az emlékül kapott fényképeket és ezek alapján elvezettek bennünket Eva Hundeboll testvéréhez. Az ő útmutatása alapján találkoztunk egy tengerparti kempingben Evával és férjével, Age Jensennel. Igen nagy örömmel és barátsággal fogadtak bennünket és megható volt a 25 év utáni találkozás.
Elmondták szívélyesen meghívtak bennünket a lakásukra, melyet köszönettel elfogadtunk. Itt újra találkoztam – 25 év után – Eva ádesanyjával, valamint Eváék gyermekeivel. Ettől kezdve a mai napig, 32 éve hozzáadva az előző 25 évet már 57 éve tart az ismeretségünk.
Az első látogatásunk után ők látogattak meg bennünket Magyarországon. Majd mi látogattuk meg őket újra Dániában.
Ezek a látogatások mindig ismétlődnek, ezzel is erősítve a dán-magyar barátságot, melyet reméljük, utódaink is tovább folytatnak.

Skriv et svar